A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-25 / 34. szám

GYURCSŐ ISTVÁN szánwetás (Részlet) Ajánlás: Űtnak indítom, azoknak írtam, akik cly szegények voltak mint én, s akik bírták, mint ahogy én bírtam, a küszködést az élet balfelén. 'Akiknek írtam, mondják meg nekem, mennyire hü e részlet-vallomás, és maradjanak majd végig velem, ha megjelelne e próbálkozás. Második ének Előhang: Gyermekkoromban fakilincs Csikorgott, sírt: „jaj semmi sincs! Mit óvjak, védjek? Hasztalan nyitnak, csuknak, halottja van mögöttem a vak udvarnak, a vígság, dal, mind halottak! Rossz kamrában, rozsdás szögön, bánat lóg csak, és az öröm nem vidul fel a sonkára: panasz surran a kamrába, • s fölakad a kolbász helyén, lóg, lóg, és csak ezt örzötn én ..." Eszmélés Még ubonyban jártam, szökve, mint sóska között a szöcske és ritkán fogott meg a csősz: én tavasz voltam, ö már ősz. Gyermek voltam, mindig résen, hogy negyedrész lepényrészem, a „lángost" frissen megegyem: vágyam is volt, hogy több legyen. Több legyen a •szelet, karéj, mint ami zsebemben elfér: darab kenyérre vágytam én s 'jó volt, ha jutott sós lepény. Darabolták Európát, mint anyám a málétésztát: „Nesze neked, Te is fogjad!" — Verték a határkarókat. — Mit írtak rá, mit nem írtak? kik örültek, vagy kik sírtak? — nekem más dolgom volt akkor, pity mailatkor, alkonyatkor. A mi sorunk úgy is így is, szegénysor volt véges végig. Az én apám vagyontárgya egy sor gyerek és kapája: a sereg frissen kenyérre, a kapa meg napszámbérre. S ha a kapás nem nyert gazdát, szabdalhatták Európát. Ki bánta, hogy mire mennek, ók sem bánták, ha a vermek krumpli nélkül álltak télen. — S élünk avagy halunk éhen. — Ma sem tudom milyen Erő táplált, hogy gyönge rózsatő helyett kemény vadkörtefák lettünk, akik kapák, kaszák, fahordó kötelek között, fényes baltákkal ötvözött vállal sohsem buktunk térdre, pedig a nagygazdák gőgje, á sok földdel megpróbálta, hogy a sorsunk porba rántsa ... * * * Ez az Erő gyermekvágyak, fazekak, kenyerek, tálak, tűzhelyek parazsában él; bíztat, s hogy beszéljek, beszél. • * * ... Gyermek voltam, mindig résen, hogy negyedrész lepény-részem, a „lángost" frissen megegyem: vágyam is volt, hogy több legyen. Kenyértelenségböl éltünk, holnapunktól nagyon féltünk. Ügy gondolt anyám előre, mint a legnagyobb veszélyre. — Félős volt, félős a holnap, nem volt zsirózó, nem volt bab. Üres tűzhely, üres fazék, benne semmilyen habarék. Anyámtól ha kértem enni, nem azt mondta, nincsen semmi, „várj, kincsecském, alágyújtok, igaz, nem lesz holmi túzok, kis fazék a nagyba téve: jó lesz kisfiam ebédre?" így tréfálta el a delet, s árpalisztből sült kenyeret varázsolt elő a rénből, apró házi kemencénkből. Majd tökmaggal uzsonnára, kedveskedett hamarjába. Vacsoránkból csípett, lopott, így csalta meg a holnapot. Vacsoránkból! Pazar szó ez, bátorság is kellett ehhez, hogy leírjam, mert vacsoránk mi volt, talán csak jó anyánk tudta volna. Miből készült!? Volt, és gyomrom meg is békült utána епч kis időre: de csak nem híztam meg tőle. „Ne félj fiam, lesz majd holnap" így bíztatott anyám sok nap. Lesz majd, és én vártam egyre hátha jő a jó szerencse. Mert hát nekem csak mesében, sült kenyér a kemencében. Nagyon ritkán sütött anyám, sokszor volt úgy, hogy asztalán mégcsak morzsát sem találtam, — melyre szüntelen vadásztam. — Pedig álmodtam hogy nekünk, mindig, mindig, lesz kenyerünk: fehér-kalácsos ébredés s hogy nem hazudnak a mesék. Csak hiába keltem reggel, enaem bögre nem várt tejjel. Marharépát nyersen rágtam, jó, vagy rossz volt, sohsem bántam. Nyelvem édes ízlelésre nem szokott, csak vad nyelésre. Nekem mindegy volt, csak enni: kért a gyomrom, követelni sem volt rest, már hogy lett volna! gyermek voltam s az a dolga, hogy csak egyen, egyre egyen, sokat és jót, no de nekem s velem együtt sok száz tnásnak ott mifelénk nem kaszáltak, — nem hogy búzát, egyebet sem. — Még úgy nyáron elcsellengtem, útszéli korcs eperfákon: ott éltem én fele nyáron, s alig zsendült lágy gyümölcsük, nem eayedül, százan ettük. Igaz, tilos volt, mint minden. „Gyerekekre törvény nincsen!" — így mondták az anyák — jól van: s hordtuk csöbörrel, lavórral. Ki ügyes volt, többre vitte. Bár a nagy sereg kicsinyke emberekből állt a gáton, tolvaj szél járt a gatyánkon, ócska ingünk rongy szegélyén, mégis, a nyár bármilu fösvény volt mihozzánk, tértük részünk. Űri törvényekre téptünk gyermek-csalafintasággal, eperfákon hintaággal kerülve a csősz ütését: s bár a törvény büntetését anyám dolgozta le, százszor, — útmesternél kapáláskor — az éhünk csak hajtott, tépett; így teltek nálunk az évek. « * * Majd az erdő sok bogyója várta népét és rigója üdvözölt ott mikor jártunk, s rikoltozva rátaláltunk apró kincsek halmazára: eper, gomba, áfonyára. Bár a „puskás ember" réme űzött, hajtott az erdőbe, s nekünk csak a fürge lábunk volt a fegyverünk, barátunk, így is telt a kötény, kosár, S hogy az idö estére járt szedte holmiját a csoport: volt ki zsebből előkotort még valami törmeléket, mely hajdan talán kenyérnek volt gömbölyű barna része, vagy pogácsa, görhe féle: — nekem nem volt semmiféle. i — csak valami holtni, rissz-rossz sprága vége, ócska zsebkosz. Ezt megenni! Ott a kosár! Kevesebb lesz? Megtudni bár nem tudják meg otthon, mégis, ki többet visz, többre nézik. Tilos, bűnös dolgot tettünk, töröttjéből bizony ettünk. Méltóságék asztalára kerül úgy is nemsokára így gondoltam én is, sokszor, de a szebbjét kosarastól, — pár filléres bércserébe — raktam szépen más kezébe. Csöppent, csurrant tenyerembe a nagy bankók kis gyermeke. Aprópénz volt) apró, sárga, és én anyám asztalára raktam ki a rézcsodákat, így gyűjtve a koronákat, hogy lesz őszre ruhaféle, lesz könyv az iskola évre, meg miegymás, ami kellett: de a végén sohsem tellett mindedre, mert más hiányzott. Gond-albérlő úgy tanyázott nálunk, mint másnál ha torra ülnek össze, vigalomra. Es így novemberi dérben, kézzel varrott rongycipöbeti futottam az iskolába, kisingesen, rossz gatyába . > * * * Ez az Erő gyermekvágyak, fazekak, kenyerek, tálak, tűzhelyek parázsában él: bíztat, s hogy beszéljek, beszél. * * * Utóhang: Állnak még a kunyhók, állnak; sárgaföldbe vágott házak vak ablakkal, ajtó nélkül, s a szél hívatlan vendégül ki-be jár és végig kutat » kihűlt tűzhelyt, kémény lyukat! — Romokban a gurgyalvilág: álmát hingosan zavarják kalapácsok, balták, ékek. Kiáltását az időnek már a szerszám csattogása rikoltja feltámadásra! 15