A Hét 1957/2 (2. évfolyam, 27-52. szám)

1957-08-18 / 33. szám

Csillag hullt a messze égből, megholt csillag, ón-sugár — hull örökké, messze régtől, s égi tájon meg- nem áll. Sírást zeng a sírok mélye, jajt és rivást hord a szél — „hullásának lesz-e vége?" Soha — sehol — semmi cél. Hószín tornyot szellő cirógat, és a szélben habok-susognak. Ezüst fénnyel rostokolt a fehér falon a lomha hold; ám a torony mélyét a sötét üli meg, mivel a holdnak fényes éje a szűk ablakon át berepülve, rideg félhomályként települ kő-ívére. Bent oszlop~oszlopnak nyújtja át a vállát az éji sötétben. Szél szól be sírva, zokog, mint a megölt raboknak sírja, s a rabot cirógatva száll a cellán át. Egy csorba kőasztal előtt ott hever roskadtan a rab, és feje kezébe merült a nagy kőpillérek alatt. A felhóktól a hold csupa homály': ' a rab lelke a fellegekbe száll; a gondolat gyilkosa: újabb gondolat. „Mélységes éj! falumra száll lepled, mint sürü éjhomály, a falum gyászol engem! Hogy gyászol? — engem? — álom ez! S azért lány, hogy elfelejtsen!. Holnap, ha majd fellengedez ismét a nap hajója — az életemnek vége lesz, de ő — első napom veres tanúja, csak lángol, ragyogva." Elhallgat s hangja messze zeng • a boltozat alatt, mely az oszlopok fölött haladt el, — míg megöli a rettenet — s a nagy teremben mélyen elhal a vak sötétben. A vak sötét valódi csendje a tűnt időket visszacsalja — s a múlt ifjúság álma lengve borul reá a lomha rabra. Egy régi emlék, egy régi nyár s az ifjúság is visszaszáll, — a rab szemében könny ragyog suhannak benne bánatok; — de jaj, a múlt oly messze már. К. H. MÄCHA: A tó mögött, ha alkonyat van, s hol hegy nyomul a hegy nyomába A kék fenyvesben gondolatban mégegyszer játszik, — utoljára. Világgá verte apj'ura, és rablók közt élt szakadatlan. S vezérük lett, haramia 'főnök, aki csínyt csínyre halmoz: s a táj az ő nevétől hangos: „az erdők rettegett ura!" Egy letört rózsa lesz szerelme, és bosszút forral szenvedélye: a lány tipróját megismerve, ennen apját öli meg érte. Ezért van itt, ez rá a vád, s kerékbe fogják törni őt, * az erdők rettegett urát, már hajnalban, reggel előtt. Egy csorba kőasztal előtt ott hever roskadtan a rab, a feje kezébe merült, a nagy kőpillérek alatt. A felhőktől a hold csupa homály: a rab lelke a fellegekbe száll; A gondolat gyilkosa: újabb gondolat. „Vetélytársam — apám! s fia a gyilkosa! — s drágámnak egyben csábítója! Ö micsoda kettős bosszút okozott tettem! Ö mért lökött el engem? Csakhogy betyárrá váljam? Kinek a vétke van eremben? Mért kell meghalnom holnap bátran? Nem az én vétkem! — hisz azért kellett tán ontanom a vért, hogy megbüntessem vétkét. Ez nem saját akaratom volt, ó mért kell hát kínpadon pusztulnom most és végképp? Most és végképp? — idő, — halál —" De elhal a rab hangja már, mit visszavertek a falak; s a börtöncella hűs ölén a néma álmok éjjelén a rabban új álom virrad. „Ö, ő az! Angyalom! Előbb mért nem ismertelek? Mért csábított apám, s vajon .. én átkom!..." S benne rekedt a szó ... Felugrik. Csend helyett ím láncot csörget most az éj s az ablakból tekintete átfut a vizén, mint a szél. Holdfény. Az ég sok fellege eltűnt s a mély árnyú hegyek fölött csillagok rezgenek. A tavon csillagmiriád, mint elveszett kis kósza fények. Szivében fájó bánat ébred, nézvén a fényes éjszakát. „Mily szép az éj! és a világ! hogy suhan árny a 'fényre! Ö, holnap már semmit se lát halott szemem, kiégve. S ahogy egy szürke felleg-árny húzódik át a fényen: úgy ... — „elhal a szó ajakán s elzuhan, csörren a lánc s elhal az éj csendjében. A tájon száll a jelleg-árny — a messzi éj ölét befedve — mint óriási lomha szárny, s vak sötét borul az egekre. Egy édes hang a hegy mögül az éjet áthasítja: panaszos, lágy erdei kürt szól szomorúan, sírva. S minden álomba ring nyomán: a messzi-messze éj is — s elszunnyad im ez éjszakán a fájó szenvedés is ... „Mily kedves életet lehel e hang az éji tájba; s ó mily gyorsan iramlik el a holnap majd! a sír közel: s a csönd fülem lezárja." Visszarogy a rab, vas zörög tompári a cella mélyen ... Csönd lesz. — A szív sajog örök újuló szenvedésben. A messzi kürt a hegy mögött elhalkul észrevétlen. — — — „A jövőm?! A holnapi пар?! — majd álom lesz egy perc alatt vagy tükre az álomnak, s tán alvás csak az életem, álom, mely holnap hirtelen egy más álomba olvad? Vagy tán, mire vágyódtam s hiába, — e pokolban — holnap fog felderengeni? ki tudja? — jaj, senki, senki —" VÉGH GYÖRGY fordítása az a buta inspekció. — Hé, a köpönyegem, előállhat a kocsi, hol a fenében van az a sofőr?! — Parancsára, őrnagy úr! Ahogy kiér az udvarra, kellemes, friss levegő csap az őrnagy arcába. Egyet gondol, a sofőrt elküldi s б maga gyalog indul hazafelé. — De mi ez, talán még se kellett volna gyalog jönnöm, káprázik a szemem ... Egy fillért sem... Micsoda szemtelenség! — Megdörzsöli a szemét. „Szüntessék be ... Munkát, kenyeret..." Mire beér a térre még jónéhány hasonló, falra festett jelszóval találkozik. A főtéren ott áll a templom, a fák még csak most rügyeznek s így nem fedik el a torony alsó részét. A bányászok mennek a reggeli műszakra, de a torony tövében valamennyien megállnak. Mire az őrnagy odaér, már több mint ötvenén olvassák: > „Egy fillért se ... szüntessék be ... Engedjék el..." j> — A törvény nevében, oszolj! — Hű, de nagy legény vagy. Talán nem tetszik? Részeg disznó, ingyenélő, megállj csak, majd ... — A bányászok lassan eloldalognak, indulnak a munkába. Munkahelyükön már ott várja őket a Rimái Robotos legújabb száma, A fejléc fe- J lett: „Világ proletárjai, egyesüljetek!" J A vezércikk címe: „Egy fillért se a bérből, egy embert se az üzemből!" a Július 28-i szántunkban az Ezerkilencszázharmincegyben történt című cikk alól téve- (' désből kimaradt a szerző: Fábry István neve, (' amiért az olvasók elnézését kérjük, » JAROSLAV VRCHL1CKÍ: Rembrandt Itt árny, ott fény! Ám minden benne él, forgandó idő, az ember maga, Krisztus, ki túllát utaink ködén, éjünk gúnyoló lator vigyora! Csillag sugara egy asszony szemén, pénzét számoló bgnkár s aranya. Mind árny és fény! Fonj belőle babérkoszorút s tárt a titkok kapuja! Babos László fordítása 15