A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-24 / 12. szám

Édes anyanyelvünk NYELVROKONSÁGUNK Nemrég a budapesti rádió néhány kérdésre választ kért az ifjúságtól. E kérdések között szerepelt a következő is: Milyen nyelven beszélt az az ember, aki ezt mondta: Kala uiskelee elävänä veden alia. Olen tehnüt tüöni (tehnyt työni). Naapuri saanut talonsa valmiiksi. — Nem tudom, hányan feleltek helyesen a kérdésre, pedig nem is volt nehéz a feladat, mert az ismeretlen ember olyan nyelven beszélt, amely rokon a mienkkel: finnül. A két nyelv között az eltérés valóban elég nagy, s ezt igen sokan érthetetlennek találják; azt mondják: íme, a szlovák som és a latin sum egyformán azt jelenti, vagyok. Hangalakra és jelentésre nézve is igen közel áll egymáshoz ez a két szó. Vagy: a bolgár himnuszt (sumí Marica...) nagyobb nehézség nélkül megérti a szlovák ember akkor is, ha sohasem tanult bolgárul. — Ez mind igaz, de ne felejtsük el, hogy a latin sum és a szlovák som egyezik ugyan, de nem hasonlít hozzájuk pl. a német bin, a francia sois vagy az angol am, ámbár valamennyiüknek vagyok a jelentése, s az említett nyelvek kivétel nélkül az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak! A szláv nyelvek meglehetős későn váltak el egymástól, tehát természetesen hasonlítanak is egymáshoz, a finnugor nyelvet beszélő népek azonban több ezer esztendeje különváltan élnek, nyelvük más és más hatásoknak volt kitéve, szókészletükbe igen sok elem került a velük érintkező népek nyelvéből, sót bizonyos mértékben nyelvtanuk rendszere is megváltozott, bár köztudomású, hogy a nyelvek grammatikai rendszere áll legtovább ellent az idők vihara-inak. S aztán ha egy kissé alaposabban megvizsgáljuk a fenti finn mondatokat, a magyar és a finn nyelvnek valami közösségé mégis osak kiviláglik belőlük. Ez a mondat: kala uiskelee elävänä (älevene) veden alia — azt jelenti: (a) hal úszkál elevenen (a) víz alatt. Legközelebbi nyelvrokonaink a vogulok (manysi); ami magyarul háromszázhúsz, az náluk húremszáthúsz, a magyar kelni, adni a zűrjén (komi) nyelvben kelni, udni; a magyar nyelni, tudni, a votjákban (udmurt) is nyelni, todni; ez a kifejezés: kőházhoz — az osztják (chanti) nyelvben így hangzik: kevhat hoza; a ló a magyar paraszt száján lú, s ugyanígy hangzik ez a szó az obiugorok ajkán is. A nyelvrokonság tényének megállapításában ugyan fontos szerep jut a szóegyezéseknek, ezt az egyezést azonban csak az olyan szavakon kutatjuk, amelyekről feltehető, hogy megvoltak őselődeink szókincsében is. Ennek az őselődünknek is volt keze, feje, szeme, víz nélkül nem tudott élni, később már valamelyest megtanult számolni is és bizonyos primitív cselekvéseket is végzett. Ezekre a fogalmakra tehát volt már szava. Az ilyen szavakon, az ősi kultúra szavain kell a nyelvrokonság bizonyítékait keresnünk. Ilyenkor is igen ritkán mutatkozik a teljes hangbeli egyezés, mint pl. a magyar vére(s) és a finn vere-szóban, vagy a magyar tél és ^ cseremisz (mari) tel szóalakban. Idővel ugyanis a szavak alakja is megváltozik, tehát csak akkor járunk el ésszerűen, ha a szavaknak ezt az alakváltozását is figyelembe vesszük, ha tehát a szabályos hangmegfeleléseket keressük. Tudjuk pl., hogy valamikor minden magyar szó magánhangzóval végződött, a mai magyar hal tehát valamikor hala alakú volt, s ez a szóvégi magánhangzó a ragok, képzők, jelek előtt ma is vissza szokott térni (hala-t, hala-s, hala-k). Ha ezt tudjuk, akkor a finn kala és a magyar hal szóalak között csak a szókezdő finn k- magyar hkülönbség marad, egyebekben a két szó teljfesen azonos. Az összehasonlító nyelvtudomány útmutatásából azo-nban tudjuk, hogy mélyhangú szavainkban a magyar szókezdő h-nak a finnugor nyelvekben kfelel meg, ezért a magyar hal, ház, három a finnben: kala, kota, kolme. A magashangú szavakban a rokonnyelvek szókezdő k- hangjának a magyarban is k- felel meg: magyar két-kettő, kéz, kő a finnben: kahte-, käte-, kive-. A magyar fono-(k) szó a finnben puno-. Mivel a magyar szókezdő f-nek a rokonnyelvben p- felel meg, a magyar fono- és a finn punoegymásna-k tökéletes megfelelői, de éppen ilyen pl. a magyar fi és a vogul pi. A mai magyar fészek szóvégi -k hangja kicsinyítő képző. A Halotti Beszédben még így találjuk: hálálnék és pukulnek fésze. Ennek a fésze szónak is tökéletes megfelelője a finn pesä. A magyar szóközépi és szóvégi -z-nek a rokon /nyelvekben -d, -t, felel meg, tehát a magyar keze-(t), vize-(t) teljes szótövek tökéletes megfelelője a finn käte- (kete-), és vete. ,A bizonyítást még folytathatnók, mert a ^primitív kultúra szavai a finnugor-magyar nyelvrokpnságnak elég sok bizonyítékát szolgáltatják. A finnugor népek őshazája kb. 4000— 4500 évvel ezelőtt a Volga-könyök és az Urál-hegység között lehetett. Innét került mai hazájába a magyar nép, és innét ment új szállásaira, új hazájába a többi finnugor nép is. Hogy mikor mentek szét, pontosan ne-m tudjuk megmondani, szétválásuk azonban már igen régen történt, s ez az oka annak, hogy a valamikor legalább nagyjában egységes alapnyelvet beszélő népek nyelvéből új, rokonnyelvek fejlődtek. Ezeket a nyelveket egy családba, a finnugor nyelvcsaládba sorozzuk. Az évezredek óta tartó különélésnek, más-más irányú fejlődésünknek a következménye, hogy azok, akik ezeket a nyelveket beszélték, ma már nem értik meg egymást, ámbár valamennyiük nyelve egy közös gyökérből, ugyanabból az alapnyelvből sarjadt ki. Mivel a magyar nyelvnek £ finnugor nyelvközösségből való kilépése sokkal előbb történt, mint pl. a szláv vagy a román nyelvek szétválása, ősi nyelvörökségünk sem lehet olyan gazdag, mint a sziávoké vagy a románoké, mert hiszen az idővel együtt fejlődik a kultúra és gyarapodik a nyelv is, tehát a tovább együttélő népek nyelvi öröksége is gazdagabb volt, mint azoké, amelyek sokkal előbb, a kultúrának sokkal fejletlenebb fokán váltak szét egymástól. Ma már egy magyar sem restelli ezt a „halzsírszagú" rokonságot, sőt büszkék vagyunk rá, hogy szegényes, elmaradt állapotunkból az emberiség élgárdájába sikerült előrenyomulnunk. ORBÁN GÁBOR Jh^Jij^öTÁób йяельгЛг^^/ „PRÁGA": Versei tehetségről tanúskodnak, azonban még egyik sem éri el a kívánt színvonalat. „Elrejtőztél" című versében vannak egészen szép szakaszok, pl.: Va-rázskeze selymes fátylat borított a fákra. Oly jő néznem, hisz hasonlít tavalyi ruhádra^..." Más szakaszai azonban közhelyeket tartalmaznak: /Mert a tavasz: szép tündérlány/ már a jöldre szállott/. Lépte nyomán kinyíltak a /tavaszi virágok/. Másik versének, az „Apám"nak szép az alapgondolata, vannak szép sorai:... Izmait az élet éhes szája /lassan-lassan már a csontig rágja.), ugyanakkor azonban vannak egészen már a csontig -ág ja/, ugyanbegni köszönetet: amiért oly apaion szeret). Küldjön jobb verseket, szívesen közöljük. M. KÁROLY, KOMÁROM: A fordítás anyaga kitűnő, maga a fordítás azonban gyenge, magyartalan. Szívesen átdolgoznánk, ha elküldené címünkre a magazint, amelyben rábukkant, Közlése addig tárgytalan. M. I. KOMÄROVCE: Verseit a legjobb akarat mellett sem közölhetjük, mert sem mondanivalójukban, sem formai megoldásukban nem megfelelőek. M. JÁNOS, KASSA. Verse annyira csupán nészemély számára érthető, hocffi nem közölhetjük. К. M. PRÁGA: Verselő készségét csiszolja, fejlessze és küldjön további verseket megbíralásra. Említett költeményét besoroltuk a közlendők közé. CS. BÉLA, BRATISLAVA: Őszintén válaszolunk: verse nagyon gyenge kísérlet. Mondani-, valója nincs, ritmusa, rímei még kevésbé sikerültek. Nem közölhető. BORNEMISSZA LÁSZLÓ, PRÁGA: Versének gondolata kedves, egyébként gyenge, kezdet'eges alkotás. Küldjön jobbat. К. M. KASSA: Versecskéi tele vannak derűlátással, kedvességgel, de még messze vannak attól hogy elérjék a kívánt színvonalat. Próbálkozzék tovább. K. L., SVOD1N: Versnek csak egy valami adhat jogcímet arra, hogy versnek nevezzük: ha jó! Közölni is csak jó verseket igyekszünk, legyen szerzője bárki: hivatásos költő, vagy lapunk becses olvasója. Az Ön per se, sajnos, gyenge, nem közölhetjük. • G. SÁNDOR, KOMÁROM: Kérésének eleget teszünk és rámutatunk versei hibáira. Elsősorban: nélkülözik az élményt, az elmélyülést egy bizonyos gondolatkörben. Felületesen nyúl a témához, ezért ismételget е9У-еду ötletet többször is pongyola módon, fölöslegesen: „Töprengeni nincs sok idő oda a tél, a fú kinő majd tovább: Ibolya illata száll ma eltűnt a tél havas árnya." Verse tele van ilyen közhe-t lyekkel, teljesen magától értetődő megállapításokkal. Nem ez a vers! A költészet az, amikor az ilyen midennapi képet a költő a saját érzésein átszűrve letíti elénk, vagy esetleg я látottak nyomán benne ébredő érzéseknek ad hangot művészi módon; verseit nem használhatjuk, de ha szükségét érzi, csak írjon. 10