A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-27 / 4. szám

lÓél't er dőlő ей Bús téli szellő suhan az erdő lombtalan fáin, hidegen, vad rapszódiát bomoltan ver át földrehullt, száraz faleveleken. Édes madárdal már sehol se hall, végig az erdő árva, mint ha múl a május s az illat árus akác elveszti virágait. Multával ősznek nincs az erdőnek se lombja se virága mái Nem dalol benne, — dermedt a lelke — ű nyári dalos kis mad • Bús itt az élet, titkos igézet parancsol rá, de így a jó. Majd szép lesz minden, ha e nagy csendben átszitál — s mindent befed a hó. FENYŐ OTTŐ EMLÉKEZET Nagymessziről még felmerül az arcod, orrod nyergén a fényes szemüveg. Ha váratlanul megnyitják az ajtót estenden, a kislányom emleget: — A Rudi bácsi jött, Anyuka hallod? — Az asszony megáll csendben, réveteg rámtekint. Csak egy pillanatig tartott. Benyit valaki, s az emlékezet elsuhan halkan. Vagy egy kósza dallam idéz meg, egy tétova mozdulatban ismerek rád. A dallam tovaszáll, a mozdulat megtörik, idegen lesz. Elmentél újra. Lassan elfeledlek még én is. Barátom, jó éjszakát! BABOS LÁSZLÓ TOMPÁNÁL Hanvára fényes nap köszön, már eloszlott a pára, aranyosfarkú pávaként röpült a reggel kecsesen a paplak udvarára. A távol kék hegyekkel int, a felhők nagy sirályok. Egy virágrege közepén, petúniák és szegfűk közt poros cipőben állok. Arról, ki hajdan annyiszor dicsérte szűzi lényük, most ők susognak halk regét, — az íródeák hallgatja — s ámulva lép eléjük. „Itt élt, igen és erre járt, oly csendben, mint az árnyék, csak figyelte a gólyákat és felsóhajtott bús szíve: ó, bár veletek szállnék. De nem röpült el, itt maradt, és szűz hitének ágán a hollósötét gond lapult, míg megpihent a régi ház hűs, kőlapos tornácán. Arany is járt itt, többször is, — meglepte, — itt, a kútnál borultak egymás szívére — eljött megnézni, mi újság a komor lelkész úrnál. Kettős betegség törte azt, a magáé s a népé, mégis biztatta fiait, a visszafojtott sírások jajdultak költeménnyé. Ti halandók, csak merjetek, s majd újra dicsők lesztek, — ez tündökölt a toll hegyén s a halott hősök sírjain kigyúltak a keresztek." Ügy állok, mint a néma fák, várom, hogy előlépjen a ház mögül — és jószavát szívemre öntse fényesen e nyári fényességben. De nem jön. Gólya kelepel, a fészke most is ott van, hol régesrég, bár lezuhant, ki tudja, hányszor azóta, a nyögő viharokban. A táj ragyogó tükörbe, a tiszta égre néz fel, Hanvára fényes nap borul s a mezők felől beüzen a kikerics a széllel. Betérek még a szobába; mintha a múltba lépnék. És azt hiszem — ó képzelet — hogy megérzem a kilincsen a keze melegét még. VERES JÄNOS Mese a pásztorról Néki zöldülő hímes mezókról Messze űzte a vágya és a vére, Pipacsos mező, kék búzavirág Hiába borult álmodó szívére. Hiába kongott a nyáj kolompja, A vén nyárja is jaj, hiába intett; Ő messzi vágyott, tengeren túlra, Es elindult... ment, s vissza se tekintett. — Ott állt a hajó s ezernyi ember Az Ojvilágba jelkészülve várta, Hogy indulna már... A pásztor is ott Alit, a tengert s a népeket csodálta ... Felhőkarcolók tövében végre Kiköt a hajó, s partra szállnak ezren, A pásztor megtorpan: idegen jöld És jaj, mennyi, mennyi idegen ember! Megtorpant, de lökték, s menni kellett. S elvesztett úton szerzett jó barátot, Földit, ki igérte; együtt járják Majd az aranyos, kincses Újvilágot... Hiába riadt tele torokkal: Földi merre vagy, hol? — hangja elveszett. S érezte, a nagy tömegben árván, Elhagyottan áll... S vert szívvel könnyezett. — Óh, jó volna most otthon, messze, ott, Ahonnét vágya űzte, kergette el... Ahol pacsirtaszóra' száz virág Bólogat felé, amíg a nyáj legel. Jó volna most, be jó volna vállán Cifra szűr is s kezében tilinkó... S ivei lelkében színes szivárvány: Viszi vissza nyájához álom-hintö. Es ballag messzi hímes dombokon, Feléje bólint' a nyárfa, a száz virág S fogadja szívvel, Isten nevére: Nem megy el többé, s nem kell szebb világ! Álmodna tovább szebbnél szebbeket, Viruló mezőkről, virágról, járói... De új hajó köt ki, s újabb tömeg Jön, mely, sodorja egyre, egyre távol.,. És elballag sokszor céltalanul A tengerpartra, nézni messze, messze ... Nyakkendője van már, s szép ruhája, De nyája mellett pásztor minden este. Nem lát ilyenkor felhőkarcolót, Embert, tengert, rohanást, Újvilágot: Otthon legeltet tilinkó-szóval, S nyáját tereli, s szed álom-virágot... CSONTOS VILMOS Ш"""/>'///II//IIImm "Мт/мш WT