A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-06 / 1. szám

Lovicsek Béla: MEGBOCSÁTÁS A konyhában nagy a sürgésforgás. Fürdőbe készül a család. A tanitóné süt-föz. A barna, kissé gömbölyű asszonyka mintha apró kerekeken gurulna ide-oda. Kerek arcát felgyújtja a munka láza, homlokán apró verejtékgyöngyök csillognak. Az asztalon egy tányéron rántott csirkehús, a másikat sütemény tornyozza. A tanító gondolataiba mélyedve cigarettázgat. Az asszony ellágyul a gondolatra, hogy ő, aki emlékei között hiába kutat a szép, a jó után, akinek a sorsa csak könynyet tud csalni a szemébe, fürdőbe mehet a családjával. EUágyulása a férje mellé ülteti, kedveskedve hozzásimul, meleg, lágy a hangja: — Ezt is megértük, Pista!,.. Egy hét fürdőben: gondtalanság, pihenés... — Különösen, ha ott ls veszekszel majd velem! Csilingel az asszony kacagása, dehogy is érzi most a csipkelődést. Jövőbe futó képzelete most mindent feledtet vele. Aztán szól, de csak azért, mert a benne ágaskodó csudajó érzések nem hagyják nyugton; akármit, csak mondani: — Ott már csak nem lesz miért!? Sunyit a tanító befele, arca mint a csínyre készülő gyereké: — Tudod, Jolikám, olyan helyen sok „szőkeség" megfordul ám! Sosem lehet tudni!... Ismét bugyborékol a kacagás, de a lélekből feltörő keserű iz lassan lefékezi. Az asszony lelki szemei elé hirtelen egy leányarc ugrik szőke hajkoszorúval. Mosolyog, mosolyog kihívóan, fölényes, büszke mosollyal... Mintha azt mondaná, mintha azt suttogná, hogy minden hiába, asszonyom, a férje szíve még mindig az enyém!... Hát ez az a gondolat, amely keserűséget fecskendez a szive közepébe, amely láthatatlan ékként feszül közéjük, s amelyet nem tud kitépni a lelkéből, mert vele együtt a lélek is kitépődne. — Nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok... Én még mindig nagyon szeretlek, Pista ... — Férje vállára hajtja a fejét és úgy suttogja ábrándozva: — Hiszen olyan szépen élhetnénk!... Meghitt komolyság telepszik az arcokra, feldobognak a szivek, mintha első találkozásuk pillanatát idéznék. — Élet... Talán így jő. ahogy van... — mondja a tanító csendesen. — Ha olyan simán, ha olyan nagyon szépen peregnének tova az évek, lehet, meg is unnánk ... Hiányozna belőle a tűz, a szenvedély ... A postás érkezése zavarja meg őket. — Aggyísten! — köszön recsegő hangon az öreg. — Magának is, Lajos bácsi! — áll fel a tanító. — Csak nem pénzt hoz! ? ... — Ej, ej, mindenkinek csak pénz kellene!... Igaz. nekem is!... — viccelődik az öreg, és nevet hozzá olyan hangon, mintha kavicsot őrölnének. Egy ideig kotorász a nyakába akasztott táskában, aztán kihúzza a meglelt kincset, egy kékborítékos levél formájában. — Egy levele van, de hivatalos ... — nyújtja és bozontos szemöldöke alól a tanítóra kacsint. — No, Isten megáldja, tanító úr! A postás elmegy. A tanító forgatja a levelet: — A közmüvelödésügyről van... — mondja, majd felbontja, olvassa, aztán a borítékot látható Idegességgel összegyűri és a tűzhely alá dobja: — Háromnapos iskolára kell mennem... Az asszonyt, mintha kígyó marná: — Mi, micsoda ? ... Iskolára ?... Egyszóval, nem mehetünk? Nem mehetünk a fürdőbe? ... A tanító nem válaszol azonnal. Tudja, hogy itt most nagy baj lesz. Annyira már ismeri a feleségét, hogy következtetni tudjon a dolgokra. Nyugalmat erőltetve magára szól: — Ezek szerint nem... Az asszonnyal elvész a világ. Egyszeriben olyan lesz, inint a tomboló vihar, megfékezhetetien, mint a gátját szakító folyam: — Nem mész!.. Sehova sem mész!.. Menjen az, aki küldte! Mi vagy. te, baba!?... Mit rángatnak mindig, mint valami nemtudomén-micsodát! Kínos helyzetben van a férfi. Most mitévő legyen? Hogyan győzze meg a feleségét? — Nézd, Jolikám... — kezdi meggyőző hangon. De az asszony félbeszakítja: — Nem nézek én semmit! Fürdőbe megyünk, és kész!... — De, Jolikám! Értsd meg, hogy muszáj elmennem! Ez kötelességem! A tanítónő villámló szemmel méri végig a férjét: — Neked mindent muszáj! Ha azt mondanék, hogy lődd magad fejbe, megtennéd, mert az is kötelesség. Neked minden kötelesség, csak a családoddal törődni nem... Az nem kötelesség !... A férfi szinte összelapul a szóáradat alatt. — Majd elmegyilnk, ha hazajövök ... — Mikor? Hiszen másfél hét múlva már tanitsz!... — Hát akkor tanltok, és kész!... — robban ki a tanítóból és haragos ránc ugrik a két szeme közé. Az asszonyt egy pillanatra torkon ragadja a mérges hang. de csakhamar visszanyeri a lélekjelenlétét: — Szóval elmész 1... — sziszegi gyűlölettől fűtötten. — El! — csattan a határozott válasz. Az asszony szemében lángoló tüzek lobognak. Hirtelen elveszíti a fejét, az önuralmát. Gyors, határozott mozdulattal felkapja a tányér húst és a padlóhoz vágja. Szétfreccsen á tányér és a ropogósra sült húsdarabok szerteszét gurognak, mintha életre kelnének... A tanító döbbenten nézi a feleségét. Aztán megszólal, végtelen fájdalom remeg a hangjában: — Látod, ez vagy te!... Ez a ml boldog családi életünk!... Itt soha nincs mosoly, soha nincs derű, mert nincs lelked!... Mit is -szerethetnék benned! ? ... Az esztelenségedet, a durvaságodat! ? ... Segítő kéz, megértés ? ... Semmit sem várhatok tőled ... A tanitóné az asztalra borulva zokog. A férje szavai úgy marják a lelkét, mint az ostorcsapások. Felgyülemlő haragja majd szétfeszíti a mellét, fájdalma majd megállítja a szívverését. Felszegi a fejét dacosan: — Hát ne szeress!... Szeress mást, a világot, a ... kötelességet, hiszen az az istened !... Engem nem szerethetsz, sem a gyerekeidet, mert nem tudsz, mert nem tudsz!... Te gép vagy, nem ember!... gép vagy, nem ember... — ismételgeti sután, miközben szeméből patakokban folyik a könnye. A férfi megrendülten áll a konyha közepén. Aztán lassan megfordul és kimegy. KI a szabad levegőre, mert úgy érzi, hogy megfullad, úgy érzi, hogy ott benn, a szive közepén megpattan valami. Megbékélés nélkül telik el az éjszaka. Reggel a tanító útrakészen áll és a két kisfiától búcsúzik. Az asszony vár valamit. Vár egy engesztelő szót, vagy ha azt nem, legalább egy biztató pillantást. De a tanító annyira se méltatja, hogy felé pillantson. Elmegy. Megkeményedik az asszony, de nem sokáig, hamar eltörik a mécsese. Ez az első eset, — pedig már nyolc éve együtt vannak, — hogy így haraggal ment el a férje. Nehezen telik el a három nap. A tanitóné már né1

mileg nyugodt, ugyanakkor azonban kételyek is gyötrik: vajon mivel, hogyan tér haza a Pista!? Ezerszer megbánta már, amit csinált, és ezerszer jóvátenné, ha lehetne, mert úgy érzi, hogy ö maga a hibás. De ismét és ismét szivébe áll a fájdalom: vajon nem lesz-e késő a megbánás, vajon nem lesz-e késő a jóvátevés! ? ... Estefelé hajlik az idő, amikor hazaér a tanító. A két gyerek majd ledönti a lábáról, úgy körülkapják. Csakhamar előkerül az ajándék: szlnesceruza, cukorka, csokoládé. A tanitóné arcát rózsásra festi az izgalom, mert egyelőre, úgy látszik, észre sem veszi a férje. Nem tud mást tenni, mint hogy áll, mint aki gyökeret eresztett, és vér, hogy majd csak történik valami. Pedig úgy szeretne valamit csinálni, valamit mondani, legalább egy szót, de olyat, hogy abból mindent megértene a férje. De minden hiába. Ezek azok a pillanatok, amikor semmi sem jut az ember eszébe. A tanító még egy lapos cso-. magocskát vesz ki a táskából. Kicsit gondolkozik, aztán Jóska kezébe nyomja: — Ezt meg add oda anyukának ... A gyerek szeme kerekre nyílik a csodálkozástól, de azért anyjához lép és átadja a csomagot: — Tessék, anyuka! A tanitóné ujjai szétbontják a csomagocskát, amelyből egy szép szilonkendó buggyan ki. De régen vágyakozott ilyenre! Most megvan, éppen most, amikor neki kellett volna... Könny szökik a szemébe. Könnyek, melyeknek pergése most olyan jóleső, de olyan jóleső! — Meg tudsz nekem bocsátani, Pistukám?... — Tetszik a kendő, Jolikám?... És halvány, megbocsátó mosoly játszik mindkettőjük arcén .., Eckerdt Sándor rajza