A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-20 / 3. szám

III. Hajnalban kívánatos igazán az alvás.. Brummogni, hortyogni ilyenkor édes. Már annál persze, aki aludni tud. Csákó István jó alvó, a háborúban tűzokádó ég alatt ls elszenderült. Az alvással ma sincs baja. Hajnalban teszi meg a ráadást, amit az éjfélig tartó gyűlések elrabolnak tőle. Négy-öt nappal azután, hogy. a Dömény portáról kitessékelték, álom nem száll a szemére hajnalban sem, éjfélkor sem. Nyitva a szeme, kitágulva a pupillája, s gondolatát minduntalan kibocsátja a házból. Mert ha ő fekszik ls, a képzelete lábon legyen. Tartózkodjon a hivatalban, ahol tegnap este nagy csaták folytak. Csípős, maró szavak hulltak, cikáztak a helyiségben. A járásról volt lent egy vágottszemü elvtárs, Fabula, és olyan patáliát csapott, hogy a magyar is megértette. A predszeda Így, a predszeda úgy nem életrevaló, egy koszos parasztot nem képes a szövetkezetbe invitálni. Holott, a paraszt, névszerint Dömény, megérett a belépésre. Megérett? Túlérett! Meg kell rázni a fát, és hull a gyümölcs a kosárba. Felesége nincs, gyereke nincs, nem kell ettől jobb eset. — De lusták, tunyák, élelmetlenek vagytok, valamenynylen. Nem értetek a vezetéshez! Csákóból kikívánkozott, hogy te nagyon értesz, nem mintha látta volna már vezetni, hanem mert aki nagy hangon ilyesmit kijelent, arra nem felelhet másképp a parasztember. Ami igaz, az Igaz. Nem vezetett ő még falut soha. Szegény ember volt. A képviselőtestület ülésein, vagy falugyűlésen az utolsó padsorban lapított mindig és arra volt jó, hogy Csákó, szaladj ide meg oda. Aztán a tanulatlant, a tapasztalatlant egyszerre fófőnek tették, és jár a szájuk. De felőle mondhatnak akármit. Szövetkezet van. A tagok idén se vittek haza húsz mázsánál kevesebbet. Ül az ágyon Csákó, lóbálja a lábát. őt magát a harag kapta fel, a lábát megnyugtató elképzelései rángatják. Egyedül van. Felesége a másik völgyön a rokonoknál. Az aprójószágnak ő szór magot, ö ereszti le az ülőről. A nap jó magasra felkapaszkodik, mire a reggelivel végez. A botot fogja aztán, mindent bezárogat és a Szögi utcára lép. Ezen az utcán ősszel és tavasszal nemigen lehet járni. На tartós esö esett, térdig érő sár, ha meg száraz idő járta, térdig érö por feküdte meg. ö állampénzzel kiköveztette, megszóratta homokkal és most akár a beton. Azért tart a hiyjtaltól eltérő irányba, mert Bohoshoz akar menni, vele van elintézni -valója. Amiben el szeretne járni, nem ikis dolog. Rávenni a szövegezett elnököt, mondj«! le, míg azt a bolondos fejű szomszédot a belépésre bírják. Lehet, hogy jnajd az elnök 4ühbe jön és azt veti, ha jobban kell Dömény, mint ő, akkor félre áll, kilép. Helyén legyen Csákó az eszed, mert az egyiket megfogod, a másikat elszalajtod. A Bohos udvaron az elnök, a felesége, gyerekek, szomszédasszonyok. összehajolnak, súgnak-bűgnak és a Dömény-portára kacsintgatnak. Bohos pár napja lesi a hasadékos pitvorajtót, de nem nyílik. Nem csikordul reggel, nem csapódik délben, nem zárul este. Tegnap éjszaka nem hunyta le a szemét, az öreget akarta látni, hasztalan. Csákó valami rendkívülit sejt, és az izgalomtól szomjasan kérdi. — Mi történt? — Nem jött ki az öreg — magyarázza Bohos. — Én tegnap este láttam. Kihuzakodva ment valamerre — jegyzi meg Bohosné. — Ki erre, ki arra emlékezik, észrevételeket tesznek és a nagy rejtelemben Csákó sápad, fehéredik, amint parancsolóan m«idja. — Meg kell nézni! Bohcs a tuskőra ül, felesége a nyári konyhába oldalog. Csákó, a néhány kíváncsi asszony és a gyerekek maradnak. A bíró az«iban tanácstalan, nem mer bemenni. Hátha nem halt meg, pihen, vagy alszik, vagy elment valahová? Különben is, ha otthon van, tolakodásnak vélné a rányitást. Utóvégre az ö képén se pléhból a bőr. Kikényszerltette, kidobta szövetkezetestől, s most menjen be' hozzá. Nem, ezt nem teheti. A gyerekekre tapad a szeme és szólítja az egyiket! — No csak ugorj meglesni, mi van vele! A cigányfiú, mert az a szólított gyerek, mintha nem is hallaná. Az eperfára néz, mintha fészek lenne azon és a parancs úgy szólna: szedd le onnan! — Ugorj hát, az apádat! emeli a botját. Csákó és mert a Bohos fiú kapaszkodik a kezébe, ketten szöknek át a sövényen. Félve, óvatosan közelítenek és az ajtóban egymást toloncolják előre. A huzavona vége, hogy egyszerre lépnek be. Dömény szalmazsákon kínlódik. s hogy nyílik az ajtó, felüti a fejét. A sunyin, szótlan remegő gyerekekre mordul. — Mit akartok tik? A gyerekek semmit nem akarnak, kényszerítő parancs A lázomi kútnál, az erdő alatt irányította Őket, várnak hát, hallgatnak. Az öreg amúgy is háborgó a bezárulkozó csöndben és az még jobban kavarja, hogy ezek a tacskók hallgatni jöttek. Ingerülten ugrik az ágyról és önkívületbe esve, szokatlan hangon rájuk ordít. — Mit akartok? Hagyjatok magamra, kotródjatok! A gyerekek kiröppennek mint a madarak, ha követ vágnak közéjük és izgatottan számolnak be Csákónak, Bohoséknak. — Szóval úgy.. Sztrájkol az öreg, — és Csákó határozott utasítást ad: — El kell csépelni a gabonáját! Az újabb fejlemény megzavarja. Haragszik a fejére, mert butább, mint a keze. Tizenöt méterről most is eltalálja kövei a bika szarvát, de Döménynél célba sehogyan se talál. Jó ösztöne súgja, hogy félre kell húzódnia Bohossal, és ha a szép szó nem használ, bottal kell kényszeríteni a békülésre. Persze nem vág mindjárt a dolgok közepébe. Kapaszkodik a Bohos karjába, és a tudat alatti mélységekből világratörő gondolat megcsillantja. — Ha semmi baja Döménynek, miért nem jön ki? harmadik pedig, mert a munkaegységből egy negyeddel igazságtalanul kevesebbet írtak. Szóval a harag, a szító ok jön, feltartózhatatlanul. Jön az emberiséggel, széjjel folyik az időben, és iszapként ragad az emberek tudatába. A lázomi kútnál eggyel több megint az orroló — füstöl Bohos. A faluban meg az újdonság kiegészítve azzal, hogy Dömény éhség-sztrájkol. Semmi kedve meghajolni a szövetkezeti elnök előtt, elköltözik éhhalállal, jajszó, búpanasz nélkül. Ezt onnan tudja ő és onnan tudják mások, hogy Lovász Póli bemerészkedett hozzá, ö meséli falubélinek, idegennek, Mintha szél vágná a sziklához, fröccsen a hír a faluban. Dömény sztrájkol. A jóízű, kívánatos, ropogó hírt minden épkézláb ember felfogja, szájára veszi. Olyasmi ez, mint a puffanó kő az álló vízben. Hajtja a hullámokat. A szó szájról szájra száll, mindenki megérinti, s inkább hozzáad, mintsem elvenne belőle. porzik a szó, csatázik a nyelv, a sánta Kisbársonyos harapdos Bohosba, mert állítólag nem jól mérték fel a teljesítményét. Indulat, szenvedély zuhog szüntelen. Megkezdték az ősök, s ók folytatni akarják. A harag, a sértődöttség, az orrolás, mint lappangó betegség kísért. Olykor úgy tűnik, hogy már nincs, végérvényesen kimúlt s nem várt pillanatban újból elharapódzik. A hlr, mint legelőn a száraz bogáncs. Az ember hiába tépi ki tövestül, magját hullatja és jövó nyáron garmadával virít. Ki érne végére, ha felsorolni szeretné, miért haragos az egyik, miért a másik. Az egyik tán azért, mert liba-kacsa mindig az ő kertjében legelész, a másik, mert a gyerekek leszedték az elején érő szilvát, a hogy az öreg qpzér vesztette. Nem mosakodik, nem eszik. Állát benőtte a szőr, szemgödreibe véres erek ültek, ajaka cserepes, bőre fonnyadt, lötyögő, enni nem akar. — Múljak el így. Egymagam úgy sem bírnék a földdel. Oda meg nem megyek. Aki a kezemben rúg-kapálódzott, mikor a torkát szorítottam, az nekem ne dirigáljon — azt mondta. Alig-alig beszél, fekszik és átalkodik — sorolja Lovász Póli. Nem érdekli semmi. A lovak se, az asztagja se. Csak a fogadott lánya. Amikor említette, jajdult, szívéhez kapott és mintha a lélegzése is nehezebb lett volna, sírva epekedett: — őt még szeretném látni. A kedvest. De honnan tudná a lelkem, a hálátlan, hogy az apja éhhalállal viaskodik. — Lépeget a hír a Bohos fülébe és ét- mef átszövi a falut. Búcsútjáró Л:0к következnek. Kevésbé haragosak, végórán megbocsátók, kézről kézre adják a kalincsot. Vele egykorúak, nála fiatalabbak állnak az ágya fölé és mintha összesúgtak volna, mindnyájan azzal nyitnak rá: Folytatása következik