A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-20 / 3. szám

MACS JdZSEF-Ä csorda, delel delel Vágja a szénatartóba a seprőt és toloncolja kifelé az udvarából Csákót, aki szörnyen elvetette a súlykot és az utolsó kártya kivetéséről is megfeledkezett. Ogy válnak el, hogy az esö szemeteli be Csákó lábanyomát, betakarja, mintha ott se járt volna. Dömény néz a guruló emberke Után és akaratlanul visszajár szájára, hogy ti csak fenyegetőzni tudtok. Aztán mérgesen a levegőbe csap, hogy miért volt meghunyászkodott, miért nem ragadta torkon Csákót. Megkaparinthatta volna, végigráncigálhatta volna az istálló földjén. Legalább ártatlan nem szenvedne. Mert mit érdekli őket a baja, számontartják, meghalt a felesége, becsapta a fogadott lánya, de csak azért, hogy a kedvező pillanatban előkaparják érvnek, malomkőnek, amelyen porlódik, morzsolódik az ember. Pedig ő nem szorul senki kenyerére, pusztuljon, akkor se hajt térdet, fejet senki istenfia elótt. Háborog a lelke, taréjos hullámokat kavar, s azt az érzést táplálja, hogy nem hátrál meg. Megy a fatartóba, gallyat válogat, aprót gyújtósnak. Az első fejszecsapásnál azonban megáll a keze. Azt hitte, zsir kerül még a bödönben. Eldobja a baltát és belöki a kamraajtőt. Hajlik a bödön felé, de bizony nincs ott zsír, evésre való sem. Megremeg, megvonaglik az arca és ragadós nyál gyűlik a szájában. Hogy a felesége meghalt, kezdetben főzögetett magának, de beleunt, nem embernek való munka. Az udvaron nem tudja, mit tegyen. Álldogál, gondolkodik, miből teremthetne pénzt Az új termésből nem, az megy a tavalyi adósságba. A lovat adhatná, meneszthetné, de mit fog a szekere elébe. Görcsösen szorul a torka, s erős sírhatnékja támad. De könnye nincs, a szeme száraz és tüzes. — összeállhatnánk, gondot megoszthatnánk — visszhangzik a Lovász Póli szava. Miért utasította el. Egy szalmaszál, amibe kapaszkodhatott volna és azt is eldobta. Az udvaron éri az este és semmit sem csinált. Reggel pedig tervezgetett, ezt tesz, azt tesz, s a végén semmit nem tett. Indulna be a konyhába, elfeküdni éhen az estével, de az utcáról mintha lőnék be a kántortanító fiát. Olyan szaporán szedegeti a lábát, hogy célt érvén csak fúj, zihál a melle és háromszorra se tudja elmondani, amit rábíztak. Az öreg csak vár, vár, s mivel ingerült, már-már nyakon ütné a taknyost, hanem a gyerek negyedszerre belekap a mondandóba. — Póli néni, Lovász Pőli néni üzenyi, hogy este mindenáron elmenjen. Azzal, mint a kilőtt nyíl, repül haza, vagy oda, ahonnan küldték. Dömény pedig rádöbbenvén legutolsó beszélgetésükre, a komód ban túr ünneplőért. VIszszautasította akkor az asszonyt, úgy maradtak, hogy két napig gondolkodik a dolgon. Bár ő elfelejtett gondolkodni. Most ismét megfényesedik tőle az az emlékezetes este és bánja, miért nem kérte meg? Mert kije van neki Lovász Pőlin kívül? A szövetkezeti tagok mellőzik, nem beszélnek vele, mi tagadás,' a közeledésüket ő utasította vissza. A cigánygyerek se néz feléje, hogy a száz koronával rászedte. A faluban csak Lovász Pőli az övé, akihez közeledhet, akinek száz bajáröl mesélhet, akit feleségül kérhet. öregesen, komótosan cserél inget, ölt lajbit, ünneplő kabátot. A nadrág marad, a ganajos bakancs is marad, faluhelyen deréktól felfelé nézik az embert. Aztán rálép a holdvilág aranyozta útra. A fák sötéten, álmosan merednek az éjszakába. Néha mozdul a levegő, s ilyenkor mintha óriás pókok nyújtogatnék a lábukat. Amerre az öreg elvonul, fehérre meszelt házikók világítanak. Szép így hangtalanul, kutyák váratlan csaholásától megszeppentően az este. Dömény régen, nagyon régen, tán húsz éves korában indult ily mődon az estébe, ugyanahhoz a házhoz. Messze menni nem kell, ólomlábakon jár. Közben tekintete ide s tova szálldos. Ideoda röppen, emelkedik fel a házakra, a magasba, mint az éppen most szabadult madár, amely már tudja, fészket rak megint, párjához költözködik. Míg a házhoz ér, még egyszer elrendez magában mindent. Nem lenne okos, mindenkitől elhagyatottan, számkivetésben élni. Legyenek együtt, éljenek együtt Lovász Pólival. Legyen együtt a föld is. A tíz hold kifogott rajta, fogjon ki a hűsz is. Az Iskola négyablakos, sárgára meszelt, az udvarról nagyszőrü eb ront ki és dühösen beszél a sarkának. Rűgja, Ijeszti az állatot, de az nem tágít, bekíséri Lovász Pőli pitvarába. A konyhában lámpa ég, s őt nem fogadják. Kopogtat és szipogó hang feleli: — Szabad! Csendesen teszi be az ajtót és a síró, nyöszörgő asszony megdöbbenti. Leereszkedik a székre és mint aki nagy-nagy összetartó érzéseknek nyitja meg az útját, nyelvére veszi a gondolatát. — No, ne sírj, Póli, Te se leszel egyedül, meg én sem ezután. Póli. Azért gyöttem, ho^y 6<»zszeállnárlk! , Az asszony még jobban slí akadozva lélegzik s potyognakpotyognak a könnyei. (Aki flgyelmesen nézi az arcot, észreveszi, hogy inkább öröm könnyei ezek, mint bánaté.) Aztán a Dömény térdére teszi a kezét. Nem bánatomban sírok. Örömömben. — Mondd hát, mi az örömöd? — A fiam ... levelet írt a lelkem ... Oszt azt írja, élek, jól vagyok, megnősültem, készüljön fel, én kihozatom... Az ember szeme-szája eláll, szaladozni-futkározni kezd benne egy érzés, amely kesernyés ízt csordít a szájába s amelytől libabőrös a test. És mint akit főbe kólintanak, vagy mérgezett gyüokkal szúrnak, elkínzottan kérdi: — És te .., te mit válaszolsz? "— Hát, hogy menek, repülök hozzá! Annyi év, oszt a lelkem nem tagadta meg a szülőanyját. Az emberben omlik össze minden. Legszívesebben embert-világot aprítana, felrobbantaná a földgolyót, hogy se ő, se más ne éljen. De a magasfeszültségű Indulat megtörik benne, azután elillan. Ez az utolsó mentsvár is oda. Lovász Pólinak sem kell. Nem tudja, hogyan ér el az ajtóig. A rézkilincsre fonódnak ujjai és elmenőben csömörrel, életuntán mondja: Ezért híttál? — Ezér — könnyebbedik az asszony. — Csak ezért futtattad a tanító kölykit is? — Ezért. Meg azért is, hogy a főd ,.. a fődet dolgozhatod. Ettéd lehet. — Edd meg a fődet, Póli. Nekem nem kell. Nekem az élet se kell, Póli. Nekem semmi se kell. Aztán nagyot csörren az ajtó. Künn a holdfényben, az éjszakában, gyümölcsillatban csak áll, mint a megkövezett. Vadul, у gonoszan néz szembe magával és a szavai fojtanak. — Meghalsz Dömény! A kötélre gondol: a halálra. S úgy lódul haza, hogy nem fekszik a szalmazsákra, megpróbál függőlegesen elszenderedni. A kötél azonban nem jó. Lármával, kutyavonítással jár. Mindenesetre az éjszaka dönt, hogyan fog az életének véget vetni. % A fák a feje fölé szállnak, ráf&

hajolnak, mintha ók lennének legilletékesebbek tudni, hogy hét hogyan?