A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-23 / 25. szám

levetett ő is és magához húz-3 a lányt. Érezte feszülő teáét, kezének melegét. — Most legmosdatlak. — Ne bolondozz — huzakoott most már huncutul a lány, 5 megpróbált szabadulni, de a igény erősen fogta. Atnyaláolta ficánkoló testét és nevetik mind a ketten, hangos, csingelő nevetéssel. Szinte belesédültek ebbe a mámoros kajgásba. Meginogtak, a legény lelése engedett, és a lány jyetlen rándítással szabad tt. 0 . Gh, hogy mennyi erő van /énkor egy lányban. Mily /enge minden bilincs, mely irülöleli és tartja. Egyetlen irázsütésre mind lehull, leímlik, szétfoszlik, semmivé sz, mint a szilva hamva, ha \z érinti. És utána csak a rőzelmi kacaj, a csilingelő, :édítő nevetés marad. Ügy eredt Sanyi az elfutó lányra, int aki most ébredt valami 'önyörűséges álomból és még ím tudja, hogy csupán álom >lt-e mindaz, ami történt, 'agy élő valóság. — Szép legény vagy, monditom! — kuncogott a lány és hér fogán megvillant a bőiig nevetés. — No megállj! Elkaplak még, akkor nem szabadulsz. — Legény kell ahhoz! — esiigelte a lány és eltűnt a házn. Sanyi utána bámult és boszúsan dörmögte maga elé: — Hogy én eddig nem vetm észre. De szomorúsága csakhamar )árolgott. Délben csak úgy elte az ételt. Evett, mint a rkas. Alig várta, hogy ismét it legyen. Egész nap leste a lyt, figyelte minden mozdu:át. Zsuzsi ott sürgött, forgoiott az udvaron, rá se hedeett. A legény türelmesen rt. A nap már letünőben volt, likőr Zsuzsi eltűnt a szaimazalához lapuló apró pajtában, nyi utána indult. Halkan, zrevétienül nyomta be az aj:. A lány nagy zajjal hajtota rozoga szecskavágót és ik akkor vette észre, amikor ir bent volt. — No most megfogtalak! Zsuzsi riadtan tekintet széjmenekülést keresett, de nyi elkapta a kezét. Nem volt «nekvés. Erős karok tartotc, vonták maguk felé. A lány :a lángra gyúlt, ajka szólásnyllt, de csak fejét vetette tra védekezőn. Fehér nyaka illant, kerek keblei előrefeiltek, egész teste remegett, lyl szédülten hajlott föléje, száját kereste és ajka lecsúígy éltünk otthon Részlet ZIMA FERENC: Jutka, a kis libapásztor című költeményéből Hol a kanyargó, fürge Nyitra az ezüsthabú Vágba fut, arrafelé a rónaságon találtok egy apró falut. Nádtetős ház a falu végén, sárkéménnyel a tetején... Ott születtem egy régi őszön, onnét indul el a mesém. Kívülről csúnya, ócska ház volt; belülről — csupa szeretet, csordulásig, hisz alig fértünk, annyian voltunk gyerekek. Heten, akár a fényes Göncöl szekerének a csillaga ... Mind aprók. így hát kenyeret csak s apám keresett, egymaga. Kocsis volt ő az uraságnál és mázsás zsákokat dobált szekérre fel és szekérről le, szálUtva a sok gabonát, vagy jeges szélben dideregve cukorrépát a havon át. Bizony, sokszor csak éjféltájban ehette meg a vacsorát, akkor ért haza, messzi útról, hogy aludjék egy keveset és kakasszóra induljon már újra, mert kell a kereset... így küzdött értünk... Jól emlékszem, mily kérges volt a tenyere. De családunknak mégis, mégis szűkösen volt csak kenyere.... Tehenünk nem volt. Pénzért hordtuk egy nagygazdától a tejet. Anyánk szegényasszony módjára libát nevelt disznó helyett. Négy éves voltam, amikor már kezembe rongy-ostort nyomott: „Hajtsd őket a ház mögé, szépen, hadd legeljék a friss gyomot! Napon légy velük, mert, kicsik még!... Te se ülj a hideg földre!... Vigyázz, hogy el nem menjenek, és kiabálj, ha kánya jönne!.. Máris szaladt be a szobába, mert rázendített két húgom, pólyás ikrek ... Tán Laci öcsénl nyaggatta őket, — nem tudom ... Laqi akkor még tatyogós volt, három bátyám meg iskolás. Hét közül így hát libapásztor én lehettem csak, senki más. Csutkababámat is kivittem: ne sírjon utánam szegény. Rongyostoromnak darabjából piros kendő lett a jején. Palotája is épült, sárból, a tetejébe öt torony! Meseországban ilyen forog a kacsa lábán, gondolom... De jaj, a kastély öt tornyával! jaj, a mesekacsa lába!... Közben a sárga kislibáim elvesztek a nagyvilágba'... Rémülten futok erre, arra, hívogatva, hogy: „papatyi!... Hasztalan minden... nyomunk sincsen . Elvitte őket valaki!? Sírva sompolygok be anyámhoz ... elmondani alig merem... mert nem tudom, mi következik: verés-e, vagy krumplisverem?... Sose zárt még be haragjába' de már ígérte eléget, ha rossz leszek ... És hát rosszabbat, mint most csináltam, — nem lehet... Anyám tésztát gyúrt. Vézna arca szavamtól tésztaszínre vált. Felsikoltott és úgy, ahogy volt, jutott keresni a libát, egyik szomszédnál... tizediknél... Végig rótta a jél falut... Én ríttam otthon s láttam közben, hogy a tűz már-már elaludt. Szaladtam hát a fáskamrába: hadd főjön tovább a leves! Hanem ott — nyomban le is ültem!.. mert, pajtikám, most ide less: a rözse mellett összebújva aludt egy tucat — kisliba! Tintafoltos a fejük búbja: a mi jelünk ez!... Nincs hiba!... őriztem aztán őszig őket, és bár a játék jólesett: Megtanultam, hogy nékem abból már kevesebb jut... kevesebb. szőtt a védekező lány hamvas, forró nyakára. Az felnyögött, teste elnehezült a legény karjaiban. Sanyi a dereka felé nyúlt, a lány hirtelen megrázkódott és egyetlen rándítással kitépte magát a legény karjaiból. Mire az felocsúdott, már egy csomó szecska repült a szeme közé. Prüszkölt, krákogott, köpködte az apró töreket és támolyogva az udvaron nevető lány után indult. Odakünn már ő is nevetett. Nem fájt a kudarc, nem fájt, hogy a lány isméit megmenekült. Mintha maga is így akarta volna, mintha így többet kapott volna. Hanem azon az éjszakán már nem volt nyugta. Sokáig hánykolódott álmatlanul az ágyán. Valahol mélyen, ott ahol a szíve lüktetett, fészket vert benne valami jóleső, bizsergő érzés, amit még magának sem mert bevallani. A lányra gondolt. Maga előtt látta egész alakját, fehéren villogó nyakát, kereken feszülő keblét, fekete szemének huncut rebbenését. És ezek a szemek úgy húzták, vonták magukhoz, hogy belefeszült minden porcikája, megremegett egész teste. — Szép lány — nyögte bele titkát a néma éjszakába, és odaát a szomszéd házban forróbban szorította kebléhez hímzett párnáját Zsuzsi. SZŐKE JÓZSEF •