A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-20 / 3. szám

Д/yáron született a plébános. Pontosan július ötödikén. A faluból csak a jegyző és a tanítő hivatalos a születésnapi ebédre, mely rendszerint egybeolvad a vacsorával és a másnapi reggelivel. Természetesen tiszteletét teszi a községi elöljáróság is. Maga a falu azonban csak a szagát érzi, zaját hallja. Egyébként tudja a papjáról, hogy magasrangú. Lila gallért visel. Legkedvesebb idézete a szentírásból: Adjátok meg az istennek, ami az istené, a császárnak, ami a császáré. A császár alatt nyilván önmagát értette, a járási főnököt meg a földbirtokost. Hordták is a falusiak papjuknak a járandóságot, mert prédikációiban megrázó történeteket mondott el azokról, akik nem teljesítik kötelességüket, istenverése vár azokra ... A paplak a templom tőszomszédságában épült. Vastag kőkerítés, nagy íves kapu hirdette a plébános birodalmát. Aki be akart lépni, annak hosszan kellett kopogtatnia, és szívszorongva várhatta, míg a szolgáló vagy a szakácsnő beengedte. Minél tekintélyesebb volt a belépni szándékozó, annál könynyebben és gyorsabban teljesedett be a „Zörgessetek és megnyittatik nektek!" Autó surrant át a falun. A parasztok szolgálatkészen tértek ki neki. Ismerték. A járási főnök kocsija verte fel a port a kövezetlen úton. Zörgő Jani, a zsellér, Bütykös Berta kővel megrakott kocsija után baktatott. Hogy a kaskeny úton az autó kényelmesen elhaladhasson, a teher alatt recsegő kocsi egészen az árok partjára húzódott. — Vigyázzon, még belefordul az árokba! — kiáltotta Zörgő, hogy az öreg Bütykös az autó zúgásától is meghallja. A vén paraszt lassan visszafordult, és ostortartó kezével óvatosan az autó felé bökött. — Az úr a pokolban is úr — szólalt meg tempósan. Némileg ő is annak értezte magát, de csak az ilyen Zörgő-féle zsellérekkel szemben, akiknek vedlett, repedezett házacskái főleg az alvégen szorongtak. Ezekhez viszonyítva a nagy, tornácos parasztházak paloták. Butykosék is ilyenné építik át házukat, azért hordja az öreg gazda a követ. Jani fölrakja, lerakja, ő meg hajtja a lovát. — Pöffeszkedők vagytok lefelé, hunyászkodók fölfelé, — motyogja Jani gondozatlan bajusza alatt. Időközben a szekér a parókia elé ér. Az épület bástyaszerü széles kéménye füstöl. A konyhából pecsenyeillat árad. A kapu felé pislant, mely éppen akkor zárul. Teri zárja, a felesége huga, a pap cselédje. — Várjon, — Int feléje a lány — hozok valamit. Néhány másodperc múlva visszatér s köténye alól újságpapirosba burkolt kis csomagot húz elő. — Dugja el és vigye, baromfilábak. Itt a kutyáknak vetnék. Jő lesz a gyerekeknek, főzzék meg lének. Jani hirtelenében nem tudja, hová rejtse, aztán eldugja az ingébe. — Rögtön jövök, — kiált a közben tovahaladó Bütykös után és beszalad a nem messzi elágazó szúk alvégi utcába. Sápadt, laposmellú asszony lép ki az ajtón. — Mit hoztál ? — kérdi 'színtelen hangon. — Teri adta ... hulladék. Az asszony kibontja a csomagot, és kiveszi az egyik hatalmas, összezsugorodott ujjú kappanlábat. — Megfőzöm a gyerekeknek ... délre lesz egy kis lé. Hazajössz enni? Jani már nem is válaszol, siet vissza. Néhány lépésnyire a parókiától a bíróba és az esküdtekbe ütközik. Mennek születésnapot köszönteni. Jani mutatóujjával odabök kalapja csurgóra álló széléhez. A törvénybíró végignézi, majd megszólal: — Jani, az adót egyenlítsd. Tovább nem várunk! — Azért a düledező viskóért és csepp földecskéért ? — De mióta tartozol! És a kutya ? — A kutya, a Pici? Olyan az mint a macska. A gyerekek kedvéért tartom, jobban mondva éheztetem. — Az ebadó minden ebre vonatkozik, — nyomja meg a törvénybíro. Az esküdtek rábólintanak. — Akkor agyonütöm, — fakad ki keserűen Zörgő s az elöljáróssággal együtt megáll a paplak előtt. A kisbíró tiszteletteljesen megzörgeti a kaput. Teri feje bukkant ki a résen. Jani utánatekint a bevonulóknak. Egyedül a kisbíró maradt kint, de róla se feledkeztek meg, Teri pohárral és pálinkásüveggel lép hozzá. Míg a kisbíró iszik, Teri int Janinak s néki is önt -vagy két pohár pálinkát. A kisbíró ellenségesen nézi őket. — Olyan mérgesen meredsz rám, mintha nem lennél közülünk való, Pista, — fordul a kisbíró felé Jani. — Ahonnan vagyok, onnan vagyok. Az alvégen sem mindenki egyforma. Különben is most hivatalos minőségben állok itt. — Jól van, — legyint Zörgő, rámosolyog Terire és odébbáll. Délig még fordultak néhányat a szekérrel, bár elég messze volt a kőbánya. Az utolsó fordulóval tértek haza, amikor a Szentkút felől viharfelhő tarajosodott fel az égre. A villámok tüzes folyóként szegték be az ég alját. Mire a faluba értek, már eseti. A parókia ablakában éppen akkor gyújtotta meg Teri a szentgyertyát. Odabenn már olyan emelkedett a hangulat, hogy alig hallani a viharüző harang zúgását. Csak egy-egy erősebb mennydörgés után halkul el a jőkedv, s erősödik a harangszó. A vihar amilyen gyorsan jött, oly gyorsan el is iramodott. — A harangszó űzte el, gondolják a parasztok, — szólalt meg nevetve a jegyző. — Az öreg plébános feléje fordult: — Tudom, hogy ez gyerekes hiedelem. De mért szegjem kedvüket. Boldogok a lelkiszegények ... — Higgyenek, amit akarnak, — kacagott a pap rokona, a földbirtokos. — Azt higgyék, amit mi akarunk, — helyesbített az ügyvéd rokon. — A nép olyan, mint a gyerek, — toldotta meg a járási főnök, — nem kell mindent tudnia, az a fontos, hogy engedelmeskedjék. — Ugy-úgy, — helyeselt az éppen most érkezett csendőrparancsnok. Aztán arra terelődött a szó, mennyi kellemetlenséget okoznak a falvakban a szociáldemokraták, illetve kommunisták. — Sajnos, minden faluban akad néhány, — borult el a járási főnök arca. De a pohárköszöntők elverték a pillanatnyi gondot. Megjöttek a cigányok is... Zörgő Jani pedig hazatérve a munkából, leült az asztal mellé. Belemeredt a cseréptányérba, maradt neki is egy kappanláb, — de néhány kanál után feltekintett. A szúk helyiség egyik végében rozoga ágyon feküdtek a gyerekek. A másik ágy falfelé eső lába túzrevaló tuskóval volt alátámasztva. Abban alszik ő a feleségével. Az asszony is olyan törődött, megkopott, mintha c'sak a viseltes bútordarabok egyike lenne. — Egyél! Vagy nem jó? — szól rá az asszony. — Jó. Hát még amit az esperesnél esznek. — Mi jiít az eszedbe? Olyan messze vagyunk mi tőle, mint az ég a földtől. — Az jár az eszemben, — néz maga elé Jani, — amit Patkós szokott emlegetni: hogy össze kellene fogni. Nem úgy, mint a kisbíró. Ma is azt verte a fejemhez, hogy az alvégen se mindenki egyforma. — Megváltozott a Pista, mi-? óta kisbíró. De Patkós előbb? utóbb póruljár. Emlékszel még, mikor a munkanélkülijegyet adták, a csendőrparancsnok kérdezősködött felőle. Hogy lá-. zít... Elhallgattak. Csak a férfi szürcsölése és a kisebbik gye? rek hörgő lélegzése hallatszott. Egyszer csak elvakkantotta magát az ajtó előtt Pici. — Az ám! — tette le a kanalat Jani, — most jut eszembe: ezt a dö? göt agyon kell ütnünk. — Miért? — Adó. .. Ebadó, a bíró mondta. — Lacika szíve meghasad érte... — Hát... akkor talán elvár? hat még az ünneplő cipőm, —' tekintett kitaposott, vedlett bakancsára Jani. Megvesszük máskor. Addig majd bekenem ezt, ha ünneplőre van szükség ... Legalább a kutya-adót kifizet? jük. Az asszony egy darabig állt, aztán a sovány mosogatólevet á csonttal együtt Pici elé öntőt-! te... A törött ablakon behatolt á cigányzene és a születésnapot köszöntök zsivaja. Lóska Lajos.