A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-16 / 24. szám

A bolond Egyik falusi ismerősömnél jártam a napokban. Ebéd után kimentünk, hogy körülnézzünk egy kissé, mert érdekel a falusi élet s mindig arra gondolok, hátha akad valami különlegesség számomra. Barátom csak nevetett. — Nincs ebben a faluban semmi érdekesség, hacsak az az őszhajú fiatalember nem, akit reggel láttunk az állomáson. De az ő története is csak amolyan mindennapi eset. A háborúban megőrült, hazakerült s apja halálakor visszanyerte öntudatát. — Mit tudsz róla? — kérdeztem. — Elmondhatom. Valahogy így történt. Az illatos éjszaka szinte fojtogatta a torkot. A fülledt levegőben összekeveredett a virágok és a diófa illata, de most nem az a kellemes harmónia zsongott a falusi éjszakában, melyről 18 a késve érkező nyáron álmodnak az érzékek. Nem. Ma gyilkolt még a rózsaillat is. Az eresz alatt aludt a kutya.^ A hold sárgán úszott az égen és olyan szomorúan haldoklott, mint a reggelig égve hagyott villanylámpák. Most kezdett hullani a harmat. A vén szeder fa ágai közt fészkelődtek már a tyúkok, mire felugrott a fal alatt heverő kutya, belevakkantott a foszladozó éjbe, jelt adva: jöhet már a hajnal. S az jött is. Az istállóban a lovak orra előtt megzizzent a széna, a Szürke horkantott egyet, a Sárga röhögni kezdett s a jámbor tehén is hátra tekintett, az istálló ajtaja felé, melyen széles kévékben ömlött be a hajnal a réseken keresztül. Péter csak most ébredt fel a szénaágyon. Hunyorogya nézte a napsugarakat, fájt a szeme, szájában a tegnapi mámor keserűsége megindította az emlékezést. De valahogy nem tudta megérteni, mi történt vele tegnap? Folyton az az átkozott nóta zsongott a fülében. Mikor is hallotta? Hol? Fel akart állni, de mintha megijedt volna önmagától. Csak most vette észre, ruhástól feküdt le az éjjel. Felugrott. Kirúgta az istállóajtót s úgy állt, mint a hajnal későn kelő gyermeke. A nap már az erdő. felett nevetett. — Ez is nekem nevet, — gondolta. Aztán mintha arcul ütötte volna valaki. — Mi lenne, ha most egyszerre megőrülnék? — Bolond, bolond ... Körülnézett. Ki csúfolódik vele? Senki. Ordítani szeretett volna, de nem volt hozzá ereje. A kút körül ébredeztek a nefelejcsek. A kutya odajött s megnyalta a kezét. — Kuss! A szegény állat vonítva menekült őljába s onnan nézte hűséges szemmel gazdáját. У A legény szinte rohant a kúthoz, megmerítette a vedret, ingét ledobta s magára öntötte az egész veder vizet. — Nesztek! Nem vagyok bolond! A kacsák hápogva itták a földre zúdult vizet. — Péter! — kiáltott valaki síró hangon. A legény meghökkent. Ki az? Ki hívta? Miért? — Meghalt az apád — hangzott a néma kérdésre a válasz. — Meghalt. — Péter, — hallotta újra a kiáltást, de most könyörögve. A kutya szúkölve vonított az ólban. Péter szájában újra megkeseredett a nyál. És újra fejében érezte a mámort, a tegnapit, vagy ki tudja, mikorit? Csak a fülében zsongó zene vált feketévé, szomorúan marcangolóvá: meghalt az apád, az apád, az apád, Péter, Péter ... Most mi lesz? Mit kell tenni ilyenkor ? Kiáltani akart. Káromkodni próbált. Imádkozni. Nem! Csak nézett a konyhaajtó felé. — Apám! — ezt a szót mondta ki először. És egyszerre keservesen megeredtek a könnyei. Először csak a lelke nyögött föl, aztán a sírás egyre magasabbra buborékolt, míg robbanásig feszülve hangos zokogás tört fel a száján. Kissé megkönnyebbült. Támolyogva indult a ház félé. A szoba majdnem sötét volt. Nagy viaszgyertya égett az asztalon, mellette a söröspohárban hervadt virágok fulladoztak, mint asztalra boruló gyermekek. Apja mozdulatlanul feküdt az ágyon. Szája félig nyitva, szeme a gerendákra meredt, vagy még azokon is túl, valahová a semmibe. Anyját csak most vette észre. Kicsi volt és fekete. Nemcsak a ruhája; de az arca is. — Meghalt, — zokogott szegény öregasszony. — Meghalt, — suttogta utána a legény. Egyszerre hullaszagot érzett, mint nemrég a fronton. Jaj! Istenem, csak most ne! Csak most nyugodt maradhassak! — Téged hívott egész éjjel. — Tudom. — És nem jöttél. — Nem... — Miért fiam? Miért, hiszen nem bántott. — Bántott! — és csendesebben — mert meghalt. Odalépett a halotthoz. Megfogta a két vállát. — Apám! A halott teste megrándult az élet érintésére és félre billent a feje. Péter meghátrált. — Nem akar látni. — Fiam, beteg vagy? — sírta az anyja. — Mi? Micsoda? Beteg? Nyílott az ajtó s az öreg