A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-09 / 23. szám

Adenauerék aggodalmai E júniusi napok a horogkeresztes uralom egyik legnagyobb borzalmát idézik fel emlékezetünkben, Lidicét. Tizenöt évvel ezelőtt vérfagyasztó közlemény adta hírül a világnak, hogy Hitler főkolomposai a legbarbárabb „jogszolgáltatást" is megcsúfolva, pusztulásra Ítélték Lidicét s annak védtelen, ártatlan, népét. Heydrich, a véreskezű csehországi „helytartó" meggyilkolása után, a horogkeresztes martalócok elhatározták, hogy agyonlövik Lidice összes 15 évnél idősebb férfiait, a nőket koncentrációs táborokba viszik, míg a gyermekeket „megfelelő nevelés" céljából kihelyezik. S hogy a megtorlás teljes legyen, kimondották, hogy Lidicét a földdel egyenlővé teszik s a község nevét mindörökre eltörlik. Az ítéletet nyomban tett követte. A fasiszta hóhér-osztag puskagolyói 184 ember életét oltották ki, több mint 200 nő ismerte meg a koncentrációs táborok poklát, számos gyermek pedig az embertelen fasiszta nevelés szörnyűségeit szenvedte el. Lidice helyén az enyészet ülte torát. E hitleri tömeggyilkosság a világ minden táján a döbbenet, az irtózat s ugyanakkor a fasiszmus elleni gyűlölet érzését keltette fel minden becsületes ember szívében. Lidice újabb mementó volt, hogy egy pillanatig sem szabad ellankadni a fasizmus elleni harcban, mert a fasizmus az erkölcsi elesettség legszörnyűbb megnyilvánulása, a rothadó Imperializmus olyan hajtása, amely ousztulással fenyeget minden emberi értéket, melyért érdemes élni. Lidice jelképpé vált. E dallamosan csengő szó eszünkbe juttatja Mauthausen, Bergen-Belsen, Auschwitz, Dachau és sok más halál-tábor több millió lakóinak leírhatatlan gyötrelmeit, a gázkamrák áldozatait, az emberi méltóság legsúlyosabb megalázat ít, minden haladó gondolat kérlelhetetlen elfojtását s ugyanakkor harcos kiállásra szólít. Hitlernek sikerült ugyan átmenetileg valóságos poklot ránkzúdítani, Lidicét valóban elpusztította, de vandal cselekedetével világszer-14 te ismertté tette a békés község martiriumát.. Lidice történelmi névvé vált s még messze nyugaton is nem egy tér meg utca elnevezése emlékeztet a náci megszállás rémségeire. Lidice újra felépült, viszont Hitler rémuralma gyalázatosan összeomlott. A népek életakarata, a haladás fékezhetetlen, elpusztíthatatlan ereje végülis felülkerekedett a fasizmus legszörnyűbb változatán — a hitlerizmuson. Lidice tömegsírja, annak fakeresztje és töviskoszorúja meg az az emléktábla, melyet a hós Paukov szovjet ezredes helyeztetett el, múlhatatlan kötelességet ró nemzedékünkre. De nemcsak a mienkre, hanem a világ minden békeszerető népére. Utolsó leheletünkig küzdnünk kell a fasizmus legkisebb megnyilvánulása ellen is. Nem szabad egy pillanatra sem elfelednünk, hogy a fasizmus az imperializmus talajából hajt ki s mindaddig, amig a monopóliumok nem pusztulnak ki, számolnunk kell a fasiszta veszéllyel. Ezt a legkevésbé sem csökkenti az a tény, hogy a háborús gyújtogatok főgóca ma Washington. Az ántifasizmus erői Hitler bukása óta lényegesen gyarapodtak s ma már a csaknem milliárd főnyi béketáboron . belül maga a német nép tekintélyes részét a fasizmus sötét erői ellen folytatott harcból. Hiszen a német dolgozók legjobb fiai nem kevésbé sínylették meg a hitleri uralmat mint sorstársaik. A Német Demokratikus Köztársaság szocialista építése mindennél hitelesebben tanúsítja, hogy a német militaristák már pent garáz- , dálkodhatnak kényükre-kedvükre. A Speideiek, Heusingerek és Mannteuffelek a megint „udvarképesek", sőt Amerikai védőszárnya alatt igen komoly szerephez is jutottak, de a történelem nem ismétlődik. Legfeljebb látszatra! A fasizmus rémségei kitörölhetetlen nyomokat hagytak minden szabadságszerető, kultúrára szomjas ember szívében s agyában, s ezért bizonyosak lehetünk abban, i hogy a békeszerető népek iiem j teszik többé lehetővé Lidi- I cék martiriumát. Szirt Amióta a leszerelési albizottság londoni konferenciája behatóbban és konkrétan tanulmányozza a demilitarizált övezet kérdését, melybe Nyugat-Németország is beleesne, Adenauer kormánya borúlátó. Bonnt még csak annak gondolata is aggodalommal tölti el, hogy a nyugati nagyhatalmak meg a Szovjetunió közt a demilitarizált övezet tekintetében megegyezés jöhetne létre, anélkül, hogy Németországnak adenauen értelemben vett újraegyesítése feltételt képezhetne. Bár az Egyesült Államok különböző hivatalos fórumai nem fukarkodnak cáfolatokkal, Bonn idegeskedik. Ez irányban jellemzőek a nyugatnémet polgári és szociáldemokrata lapok címfeliratai. A „Generalanzeiger" szerint „Bonn nyugtalan", a „Die Welt" című lap felirata megállapítja, hogy „A szövetségi kormány tele van aggodalommal' a „Kurier" politikai vihart emleget. Számos helyen azon a véleményen vannak, hogy nem volna egyáltalán sajnálatos, ha a leszerelés kérdését nem kapcsolnák össze az újraegyesítés ügyével. A „Süddeutsche Zeitung" úgy véli, hogy amennyiben a leszerelés kérdésiben sikeresek lesznek a tárgyalások, -z újraegyesítés ügyében is mód kínálkozik a megoldásra. Adenauer, mint a nyugatnémet monopóliumok bizalmi embere, az újrafelfegyverzés rendíthetetlen híve, a kereszténydemokrata párt választási hadjáratában újra meg újra előtérbe tolja egyrészt az atlanti szolidaritást, másrészt semmiképpen sem akar tudomást venni arról, hogy az újraegyesítés a két Németország népeinek belső ügye. Ezért tölti el öt rettegéssel az a lehetőség, hogy Londonban legalább is kezdeti sikert érhetne el a konferencia. Az USA külügyminisztere, John Foster Dulles megnyugtatta ugyan Adenauert, hogy Washington még egyáltalán nem mondott igent sem a kölcsönös ellenőrzés ügyében felvetett javaslatokra, sem a demilitarizált övezetek megteremtésére. Mindössze annyi történt, hogy Dulles még nem utasította mereven vissza a Szovjetunió leszerelési elgondolásait. És bár Dulles újból ígéretet tett Adenauernek, hogy a legnagyobb mértékben szamot vet majd nézeteivel, a nyugatnémet kancellárt már maga a tény ís igazgatja, hogy egyáltalán latolgatják a leszerelés problémáját. Adenauer úgy véli, hogy minden még oly szerény siker, a nyugati nagyhatalmak és a Szovjetunió álláspontjainak még oly részleges összeegyeztetése is érzékeny csapás volna a nyugatnémet újrafelfegyverzés-e. A szeptemberi nyugat-német parlamenti választások előkészületei már nagyban folynak. A választási küzdelem előterében a békéért vívott harc kérdése áll. Elvitathatatlan,_ hogy a dolgozók túlnyomó többsége a legkevésbé sem lelkesedik az újrafelfegyverzés gondolatáért s irtózattal tölti el a háborús emlékek felidézése. Nyugat-Németország népének zöme a legsúlyosabban elité',: az atomfegyverek harcba vetését. Nem véletlen, hogy a szociáldemok-ata párt vezetősége — a dolgozók érzületével számolva — éppen a békepolitika húrjain játszik. Sőt Adenauer Kereszténydemokrata uniója is, melynek élén a nehézipar olyan hétpróbás képviselői állnak, mint Pferdmenges, Thyssen, Röchling stb., kénytelen békéről beszélni. De Adenaueréknek mind nehezebb elhitetni a tömegekkel. hogy békét a háborús atlanti tömbben való részvétel __ és a végletekig menő remilitarizáció, nem pedig a demilitarizált övezetek létesítése s az atomfegyverek alkalmazásának betiltása szolgálja. E. S. / X /