A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-06-02 / 22. szám

Leomyid Leonov ma tagadhatatlanul Mihail Solohov mellett a szovjet széppróza legnagyobb élő mestere. Valóban alig van szovjet író, aki az élet lényeges jelenségeit, a szovjet valóságot oly művészi gazdagsággal, epikai áradással és ugyanakkor lírai hangulattal tudná megragadni. Amit ír, a szovjet irodalmi alkotások legjavához tartozik, akár regényről, akár színjátékról van sző. Az Aranyhintó, amelyet e napokban mutatott be a Hviezdoslav Színház, nem tartozik Leonov legnagyobb alkotásai közé, mondanivalóját mégis nagyra értékeljük. A dráma története elvezet bennünket egy szovjet kisvárosba, ahol közvetlenül a háború után romok felett új élet kezd sarjadtam. Emlékektől búcsúzni jön ide Berjozkin ezredes és egy szállodai szobában találkozik Karejev akadémikussal, aki huszonhat év után első szerelmét, Marja Szemjonovnát jött felkeresni, hogy elvigye a kisvárosból a boldogság jelképes aranyhintáján. De a dolgok úgy fordulnak, hogy Marja Szemjonovna az aranyhintóra nem akar felszállani, pedig házasélete boldogtalan, csapodár és hűtlen férjétől válófélben van. Leonov a játék végén biztatót jelez: a hintóra felszáll majd évek multán Marja Szemjonovna leánya, Marjka, aki hűségesen szereti a háborúban megvakult Tyimosát. Nem szokványos ez a történet és nem szokványos maga a darab sem, Szerkezete, dramaturgiai felépítése ellen nem egy kifogást emelhetünk, a hibákért azonban bőségesen kárpótol bennünket Leonov költői hitvallása mindarról, ami a küzdelmes életet széppé varázsolja. Jankó Borodáé, Leonov színjátékának rendezője, szakavatottan próbálja a játék sok szimbólumát megfejteni és a szavak rejtett, értelmét érzékeny művészettel felfedni. Két felvonáson át nagy hozzáértéssel magas színvonalú játékra sarkallja színészeit, invenciója azonban megtörik a harmadik és a befejező képben, amelyekben a dráma lazábbá válik. Itt már nem tudja a háborúban sokat szenvedett kisváros borongós légkörét teljében visszaadni és a leonovi szimbolumok lírája elerőtlenedik. Az aranyhintó több alakja súlyos sérülést hordoz lelkén, de testén is. A Hviezdoslav Színház művészeiben mintha aggály élne, hogy ezeket a háború ütötte sebeket nyíltan feltárják. Július Pántik Berjozkin ezredese, bár jól átgondolt és egyes jelenetekben, különösen a dráma legsikerültebb második felvonásában igen hatásos alakítás, olykor túl keményen katonás. Vladimír Űurdík Tyimosája is mélyebb részvétet keltene, ha valamivel lágyabb lenne. Fenntartás nélkül dicsérhetjük Jozef Kroner Rahuma fakírját. Igazi leonovi figurát formált: a sorstól vert ember szívbéli melege csaknem tapinthatóan áradt belőle. Mária Banciková és Martin Gregor további fő erősségei az előadásnak. Olga Sykorová, T. Hurbanová, Eva Kriéiková, Hana Sarvasová és Samuel Adamöik .gondos jellemrajzai ls hozzájárultak a Leonov-dráma előadásának sikeréhez. E. V. Marja Szemjonovna (Maria Ban cíková), a városka helyi szovjetjének elnöknője fogadja Tabun Turkovszkát (Olga Sykorová) Jelenet az első felvonásból Marián Gallo (Karajev fia), Martin Gregor (Karajev) és Július Pántik (Berjozkin ezredes) Július Pantik Berjozkin ezredes szerepében Jelenet a negyedik felvonásból Rahima fakir (Jozef Kroner) Marjka (Eva Krizikova) és Karajev akadémikus (Martin Gregor) 21