A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-26 / 21. szám

иннин ' 5Ш&» Kl 1МЩ1 ©б) HYQMÄBAN A vonatablakból! bámulom а felbukkanó, régi nem. látottt állomásokat. Pózba, Pél, Lök, Kálna... A táj hepehupás, de megterem itt kukorica, búza és a híres háromemberes otelló is. Homokos és ragadós talaj váltakozik. Nem is csodálkozom, A malom hogy már rég döcögéssé vált a gyorsvonat robogása is. Itt mindig megakadt a sárban szekér s gondolát. A múlt, ez a láthatatlan nagybajszű kocsis ma ás nagy ráérősekkel pattogat parádés ostorával Errefelé az időnek nincsenek szárnyai, pedig a mulandóság! városába megyünk. Az agyonrázott, elfásult utazóknak, akiknek eszméletében percek és órák összefolytak, a hirtelen felbukkanó Siklós sem jelent semmit. Vagy megszokott, unott jelenség számukra, vagy pedig nem is ismerik. Számomra e gyermek-fantáziákban szunnyadó tűzhányónak előléptetett , domb majdnem szülővárosomat, Lévát jelenti. Gyermekkorom első utazása óta nem változott az állomás, valószínűleg a sínpárok száma is ugyanaz. Csupán az állomásépület egyik ablakából nem hajlik ki az a nymburki barna diáklány, akinek ' kertünk összes virágát elhordtam. Sehol egy ismerős. Állok, bámulok, ismerkedem a májusi égbolttal, a fákkal, házakkal, kövezettel. Majd megindulok a j városba. Útközben rájövök, hogy a távolságok összezsugorodtak, az arányok miniatűrré váltak. Máris a Kálnai utca közepén járok (ma Sztálingrád büszke nevét viseli). A boltnak, ahol Engel néni egészen egyéni és sajátos módon adta össze a vevők tételeit, nyoma sincs. Am Engel néni összeadási módszerére emlékezve, e sivár utcán is felvidulok. (Egyszeriben! vékonylábú nyápic, szeplős gyerek vagyok és hallom: „nyolc meg nyolc az tizennyolc, meg nyolc az huszonnyolc ..." Vidámságom fokozódik, amidőn a Szepesi utcán benyitok volt lakóhelyem udvarába. Az udvar végén az ámbitusos házikó előtt, ahol mi, gyerekek hancúroztunk, két hízósertés és egy meg nem állapítható fajú kutya „napfürdőzik" A főutcán a régi három könyvkereskedés helyett csak egy van. Sajnálom, hogy ünnepnap lévén nem tudhatom meg, mennyit mutat a lévai kultúra hőmérője. Kér, mert Lévának érdekes öszetételü kultúrhagyományal vannak. Az ifjú kommunisták „Szikra" egyesülete és a járási közművelődési egyesület baloldali és haladó vita- és előadó estjeivel szemben ott állt a katolikus kör, kaszinó és Iparos egylet konzervatív, helyenként reakciós kultúrprogramja. A |József Attila emlékesttel, a Háber Zoli rendezte szabadtéri Háry János előadással szemben a János vitéz főtéri előadása, meg a Gyöngyösbokréta, ahol a gőgös Majthényiak és a dzsentriket utánozó S'zilassyak és Bolemanok „barátkoztak a néppel". Léván történt meg, hogy egy magyar kultuszminiszternek, bikonyos Karaíiáth Jenőnek édes vagy mostoha bátyja járási orvos, a „Bars" hasábjain leszedte a keresztvizet Ady Endréről és példaként Keresék Jánost meg egy negyed! paraszt irredenta költőt, Mészáros Józsefet, állított a magyarok elé. Hát bizony volt itt Léván úri gyászmagyar elég! Azért fiem bírta ki itt Juhász Gyula és flzért szentelte életét az ifjúságnak a nagy humanista:, a Szegedről ideszakadt tüdős tanár, Kriek Jenő bácsi, nem törődve a város társadálml életével. A kultúra terén valószínűleg máig is vannak némi zavarok, mert az operett-hagyomár.yokat úgylátszik a Csemadok sem tudta még legyőzni. Rovom az utcákat, a volt Úri utcát, az Iskola utcát, a Teleki utcát és elszomorit, hogy mennyi lombos fát vágtak ki. Pedig Léva mindig az orgona és a gesztenyefák városa volt. A temetőben, a kálvárián, és a Kákákban ma is töméntelen sok orgona- és I gesztenvevirág pompázik. S a fehéren lángoló gesztenyevirágok égnek meredő csillárnyakukkal akarva, nem akarva felgyújtják bennem az emlékezés neonfényét. így aztán az eltűnt idő keresése közben nem csupán egv bohó, szép ifjúkor emlékei villannak fel (olyannyira szép volt ez a kor, hogy azt kívánom, sohse jöjjön vissza!). Nemcsak a Koncz erdői és a kurtahegyi séták a szőke Jenával, a perecparti kalandok és siklósi iskolakerülések újulnak fel bennem; a város kuruc múltja, mint eltékozolt örökség súlya nyomja egyszeriben a lévai „gyükerek" kései utódját. Felvonulnak előttem Koháry István törökszalajtő vitézei, Vak Bottyán lovasai, a negyvennyolcas pirossipkások, a Magyar Tanácsköztársaság hős vörösgárdistái, — köztük három nagybátyám is, kommunisták, interbrigádosok és a Horthy rezsim vértanúi, akik utcát kaptak, Háber és Glauber. Jönnek felém a 45-ben elesett szovjet hősök és partizánok. És ahogyan ülök a Kálvária egyik szikláján, mintha a vörös lobogóval díszített ódon várrom is küldetést töltene be. Mint valaha régen, a híres lévai végvár, a magyar síkság utolsó nyúlványán, az Érchegység1 szélén épült. Nem valószínű, hogy IV. Béla király Idejében épült, s ha igen, jóval a tatárjárás után. Ekkor még ugyanis Öbars volt a vármegye székhelye, öbarson ejtette el Anonymus szerint Bors vezér a menekülő szarvast és az ottani trachit-sziklán építette fel Bors (Bars) várát. A lévai vár csak később lépett Bars várának örökébe, hogy erdőkkel és mocsarakkal védve őrizze a vidéket. A neves várurak egyike a história szerint Trencséni Csák Máté volt, akinek halála Után a vár a koronára szállott. A szószegő Zsigmond király a várat Sárai Lászlónak, a temesi főispánnak adományozza 1400 táján, akinek fiát a Jiskra bratrikjai elleni harcokban kitűnt Lévai Cseh Péter néven ismerik. Ezt a Lévai Cseh Pétert Vajdafinak is hivták. A történelem nagy tréfacsinálő. Az apa ádáz ellensége a cseh huszitáknak, de fia. Lévai Cseh László több barsmegyei úrral, Darázs Péterrel, Malonyaival és Martinkó rrieg Jan Bianca cseh lovagokkal magyar és huszita harcosok segítségével 1446-ban kirabolja a sági kolostort. A barátokat elpáholják, ruháikat és egyházi kincseiket elrabolják, Léva várába viszik. 1544-ben Balassa Menyhért védi Lévát vitézül a törökök ellen, majd a királyi kapitányok sorában találkozunk Eger hős védőjével, Dobó Istvánnal, akit innen küld a király vasra verve a budai börtönbe. Bocskai hajdúi 1605-ben eredménytelenül ostromolják a várat. Bevétele csak később sikerül Bethlen Gábornak: Koháry Péter a várat azonban visszafoglalja a császárnak. Faa, Kdháry István, ezredes dicső fejezetet ír 1663-ban a vár történetébe. Nagy török túlerő ellen harcol a vár alatti mocsaras réteken, elesik, lova a kengyelben megakadt hőst a mai Podlüzsány (Dobókerekalja) felé hurcolja. És ott, ahol tetemére ráleltek, a mai napig kis kápolna őrzi emlékét. Egy ideig Thököly birtokolta a várat és uradalmát, de a szentkereszti csatavesztés után odavész Léva vára is. ócskay brigadéros foglalta el 1703. szeptember 17-én Léva várát a labanctői és itt ülte menyegzőjét Tisza Ilonával. De hat hét múlva a vár és környéke ismét császári kézen van. Igaz, csak rövid időre, mert Ocskay és Andrássy a várat rövid, de heves ostrom után viszszafoglalják. A mai Léva határában régi lévai gyükerek a mai napig mutogatnak egy sok évszázados hársfát, hogy alatta pihent es