A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1957-05-19 / 20. szám
TWlRÍOWUÜ WMJmjtiofüja ezelőtt ;rek 100 év múlt el azóta, hogy Indiában zadtak a sepoyok, vagyis bennszülött kato-A zendülés 1857. május 10-én kezdődött •útban és Delhiben és futótűzként terjedt bb a Közép-Ganges és Rajputana terülefelkelés lényegében a régi konzervatív és ális erők meg a trónfosztott hatalmak lása volt veszendőbe menő jogaik és kiváltik visszaszerzéséért. És éppen ez volt akaä annak, hogy nagyobb arányú népi támos bontakozhassék ki. Mindamellett a felkemég így is feltárta a tömegekben lappangó i elégedetlenséget és nagy riadalmat keltett rit gyarmatosítókban. „Egész India szakaanul bukásunkra vár — írta már a megö időszakban Lord Metcafe, aki 1835— -ban főkormányzó volt. — Az emberek ienütt örülnek ... pusztulásunknak." Hogyne ak volna a brit uralom kimúlására, amikor [X. század első felében hét ízben volt éhinmelyek folyamán összesen másfél millió är veszett éhen. A XIX. század másik fele ennél is megrendítőbb képet tár elénk, nyiben ebben az időszakban hivatalos adaszerint 20 millió emberéletet kaszált le alál a sorozatos éhínségek következtében. : tömeges nyomorúság és pusztulás lehetett ;p osztályrésze, ott, ahol a lakosság túlnyotömege — hathatós segélynyújtás híján — etlenül a kezdetleges mezőgazdaságra volt ra és a rabszolgaságot annak egyik áltt formája — az ültetvényes-rendszer vál-i fel. ír a brit gyarmatosítók letörték a hanyatló ális erők utolsó zendülési kísérletét, de ultak" a felkelésből. Felismerték, hogy a álisok gátat jelentenek a tömegek ébredés a lassan kibontakozó haladó erők ellen, t további politikájukban igyekeztek a fejeieket s ezek államait a brit uralom básirá tenni, míg végre is India népének to-i áldozatteljes harcok után 1947-ben sikekiharcolni az ország függetlenségét. E. S. Vádoló nekrológ Észak-Amerika fasisztáit súlyos veszteség érte. Meghalt egyik leghírhedtebb vezérük, Joseph McCarthy szenátor. Mindössze 47 évet élt, de e- alatt az idő alatt mindent megtett, hogy a legjobban megcsúfolja a haladó amerikai hagyományokat, Jefferson és Lincoln eszmei örökségét. Nixonnal, Radford tengernaggyal, McArturral és Knowland szenátorral egy követ fújva, a „késedelem nélküli háború" apostola volt. Korlátlan hatalomra vágyott és valóságos hitleri megszállottsággal üzent hadat minden haladó erőnek. Még Trumant és kormányát is árulással meg kommunistabarátsággal vádolta, ami egyenesen az őrültséggel határos. Meggyűlt a baja Eisenhower elnökkel is, akinek szemére vetette, hogy nem elég erélyesen harcol a kommunisták ellen. Vak gyűlölködésében oly messzire ment, hogy Eisenhower kénytelen volt őt 1954-ben elejteni. McCarthynak, a modern „boszorkányüldözőnek" az lett volna feladata, hogy a kormány intézkedéseit gazdasági és hatékonysági szempontból tanulmányozza. Ámde McCarthy az iránt közömbös volt. Mint az „amerikaellenes tevékenység kivizsgálására alakult bizottság" elnökét egyetlen probléma foglalkoztatta: A Smith-féle törvény alkalmazása, mely a haladó erők gúzsbakötését célozta. McCarthynak, a modern „boszorkányüldö-A marxista irodalom egy-egy termékének felfedezése elegendő volt, hogy e könyv birtokosát, vagy olvasóját összeesküvéssel vádolja, hogy az államfelforgatás bűnét varrja nyakába. Magát az eszmei meggyőződést bűntettnek tekintette és számos haladószellemű polgárt vetett börtönbe. Igy hát McCarthy halálát csak azok fájlalhatják, akik irtóznak a fénytől és a világot a „big business" kedvéért új katasztrófába szeretnék sodorni. Szirt Mr. James Richards, akinek nevét a legutóbbi hetekben oly sűrűn emlegeti a világsajtó, merengő lélek. Legalább is ezt mondja magáról a kíváncsiskodó újságíróknak. Állítólag szereti a csillagfényes eget, a végtelen természetet. Mikor elhagyta a Kapitóliumot, • ahol 24 esztendőn át Dél-Karolina képviselőjeként tevékenykedett, kijelentette, hogy élete hátralevő részét farmján tölti el, ahol majd halászik, vadászik s a természet szépségeiben gyönyörködik ... De sorsának kovácsolója, Eisenhower elnök másként döntött. Megbízta őt, hogy „doktrínájával" utazzon a Közép-Keleten s győzze meg annak uralkodóit, hogy az elnök gyarmatosító terve tulajdonképpen szabadságot és függetlenséget" biztosít. Mivel szolgált rá e bizalomra Mr. Richards? Katonai pályafutása az első világháború idején nem volt éppen dicső. Csak zászlósi rangig vitte fel. Majd bíró, utána pedig képviselő lett. A Kapitólium hangadó csoportja a NATO-tagallamok hadi előkészületeinek ellenőrzésével bízta meg, de e téren nem aratott babért. Mr. Richards üzletemberi szimattal kiérezte, hogy a politikában van a helye. Mint képviselő a demokraták legreakciósabb szárnyát, a „dixiokratákat"" támogatta. Harcolt a feketék jogegyenlőségének elismerése ellen, kiállt Taft-Hartleyék munkásellenes törvényének védelmére, stb. Közép-Keleti szakértőnek felcsapva, mint a külügyi bizottság tagja, beszámolójában rámutatott, mennyire hanyatlik az USA közép-keleti presztízse. S mikor látta, hogy „biztatóan" éled a hidegháború szelleme, otthagyta a farmár-élet rövid idilljét s vállalta, hogy fáradhatatlan, kitessékelhetetlen ügynökként felkínálja az Eisenhower doktrínát, mit sem törődve azzal, hogy egész nemzetek életével kereskedik. E. S. október 1-én nem ment e egészen simán, programúén, mert a TU 104, mellyel ott, a szigetországot köriilsürü köd miatt nem Lon>an, hanem attól több tucat kilométerre, egy katonai repüló'(J/ téren szállt le. Október 2-án, tán elérte Londont — fátó próbák következtek a Co-Garden színházban reggel órától éjfél utáni egy óráig, ígül fölvirradt az első föllénapjának, október 3-ának 'ele. De beszéljen a napról lova naplója: „Olyan aggom fog el, amilyet úgylátszik emben még sohasem éreztem. ->l lehet-: valahogy elrejtőz? Reménytelen gondolat, •s menekvés — a bemutató das megkezdődik. Nem tudom miként folyt ez 4 közönség magatartása szóin és rendkívüli volt: majd színűtlen csend uralkodott a mben, majd olyan orkánban ki a tetszésnyilvánítás, ami— ezt mondották nekünk — went Garden jalait még soha nem rázta meg. Annál nagyobb öröm ez számunkra, mert a közönség egészen különleges volt: hallatlan tömeg színművész London zenés és drámai színházaiból, azután a balettmüvészet kedvelői és szakértői, csaknem egész Európából. Újságírók, kritikusok, színibírálók és a koreográfia problémáiról író szakemberek ... Itt voltak a teremben olyanok, akik még látták Anna Pavlovát, a nagy orosz balerinát és Fokin Mihálynak, a Gyagilev -társulat balett mesterének a maga korában (a XX. század elején) egyenesen merész rendezéseit. Más szóval nemcsak érdeklődve, jóakarattal és jogosult kíváncsisággal tekintenek ránk — a közönség, amely igényes és kritikus is, összehasonlít bennünket a múlt legnagyobb példaképeivel." A bemutatót követő napon, október 4-én a londoni sajtó példátlanul és egyhangúan lelkes kommentáraiban kifejezésre jutó teljes siker Ulanovának eszébe juttatja Lion Feuchtwanger mondását: „A siker jól ízlik". Ulanovo ehhez hozzáteszi: „Ügy gondolom, e megállapításban a jelenkor egyik legnagyobb írójának nincs igaza. A siker nem ízlik jól. A siker olyan hallatlan erőfeszítésnek, olyan hihetetlen munkának a gyümölcse, hogy a művész erőfeszítéséhez hasonlítva, még az igazi, a kétségtelen és komoly sikert is, vagyis a szó legtisztább értelmében vett művészetnek sikerét is csupán megelégedést nyújtóx futó pillanatnak érezzük. — Viszont ez a pillanat számunkra valami nagyot jelentett — örömet. Minden művészt, különösen ha magát Sztaniszlavszkij szava értelmében a »haza örömteljes szolgájának« tudja, mély elégedettség tölt el, amikor látja, hogy nemcsak az о személyes teljesítménye, hanem hazájának művészete, az a művészet ragadja magával a közönséget, amely az embert, ennek szeretetét, ennek hűségét, ennek heroizmusát dicsőíti." „Ha azoknak a különvéleményt hangoztat óknak — olvassuk Ulanovánál — akik szerint a mi koreográfiánk vagy a mi színpadi rendezésünk nem elég érdekes vagy leleményes, szák%ai szempontból igazuk is lehet, azt azonban nem lehet kétségbevonni, hogy a mi balettünk egyenesen az emberi szívhez szól, hogy a közönséget könnyekre, nevetésre indítja, szeretetet, felháborodást gyújt fel benne, összhangban a zenével, összhangban a tánccal, amely ezt a zenét láthatóan szemlélteti." Amint Ulanova az angol népélet et és a tradicionális társadalmi szokásokat, a vendéglátás kedvességét, az angol színművészekkel való találkozás közvetlenségét, az előadások jegyeinek fergeteges elkapkodását megemlíti, arról tesz tanúságot, h«gy a kifejező ^mozgások művésze egyszersmind a nyelvi kifejezésnek is mestere. Mily szép és nemes tartalmú szavakat tartalmaznak a naplóból idézett részletek. Öröm olvasni őket, és csak azt lehet kívánt, adjanak példát az Ulanováéhoz hasonló magatartásra mindenütt, ahol embersegükre tartó nemzetek kultúrájukkal akarnak bekapcsolódni a békés együttélésnek világunk átfogására küldetett kötelékébe. ' y SAS ANDOR 13