A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-19 / 20. szám

Вепс zűr falván jártam и. Munkában nagy fába vágta múltat és mát megelevenítő Vésőjét, de eszten­dők óta a képzőművészet törté­netében egyedülálló munka meg­valósításán fáradozik, szorgosko­dik. Igen, a bányászélet küzdel­mes és nincstelenséggel sújtott múltját örökíti meg döbbenetes erővel figyelmeztetésként. Dom­borművekben és körplasztikóban. A szobrokban foglalt történet a bányászat őskoránál kezdődik és máig tart. Az 1754-ben a szénki­búváson tüzet gyújtó kanásztól a nógrádi medencében dolgozó mo­dern Donbasz-brigádig, a 36 írté­termázsás tölgyfarönkből faragott bácsi szavai csengtek fel benne, alakultak, formálódtak a múlt döbbenetes képet s a mát elevenítő munkájából az optimizmus áradt. Az ember csak megbűvölve tud gyönyörködni a művészi tolmácso­lás egyszerű eszközeinek s ugyan­akkor az erő és a részletmegoldá­sokba is átvitt tiszta kifejezési mód itt tapasztalt sokoldalú érvé­nyesítésében, megjelenítésében. Az 1920-as bányászsztrájk világát idé­ző domborműve mellé Szabó kör­plasztikába vitte tovább a kom­pozíció robbanásig feszült pillana­tának központi hősét, a bányászok — munkások bizalmiját. S bár a Amikor a régi Benczúr műte­rem ajtaján az időrágta kilincset lassúdan lenyomtam, s elémbe tá­rulkozott a teremnek is beillő he­lyiségben egy gazdag müvészlélek fábafaragott s múltat visszavetít,i álma, a kucsmás ember megfor­dult. Most már jól szemrevehet­tem. Ezüstös hajú, harcsabajszú, idős bácsika volt. Ahogy az ajtő­csikorgásra figyelmes lett, a vésőt meg a faveröt letette s kedves, nagy szemét kérdőn emelte rám. Zavartan indítottam útnak szavai­mat, hogy jövetelem céljáról sza­mot adjak. — Szabó Istvánt keresem — mondtam csendes szóval, röviden. — Az a kérdés, melyiket, — kérdezte huncutul. — Hát a szobrászt, — egészí­tettem ki a megkezdett monda­tot. — így még mindig kevés lesz a szóból — mondta — mert ab­ból kettő van. — S mivel fel­mérte, hogy játékos incselkedésé­vel csak zavaromat fokozza, hát: gyorsan, magyarázólag hozzátette még: — Tudja, itt olykor két Szabó István dolgozik. A fiam is meg én is. S mindketten egyaránt a fá­nak vagyunk szerelmesei. Szó szót követett s idős Szabó István, a két szobrász életéről kezdett magyarázgatni. — Az apa vagy negyven eszten­deje még mint bognársegéd, ti­tokban, az uradalmi bognár mű­helyében kapott rá erre az életen ét tartő szerelemre. No eleinte csak játéknak, kedves időtöltés­nek véltem, s ma már el se tud­nám nélküle képzelni az életemet-S hogy a közmondást ne lehes­sen hamisságon kapni, hát az al -ma sem esett messze a fájától — mondja nevetve s közben ma már neves művész fiára .gondolva az. idős ember. Persze az ifjú Szabó István út­ja a művészethez, az nem volt. oly göröngyös mint az öregé, mert mig iskola, művészképző, ösztön­díj meg miegymás a bognárfiúknak csak utolérhetetlen vágyálma le­hetett, a fiatal Szabónak nem kellett» hogy csak álma legyen,, „A bizalmi" mert tíz egynéhány esztendeje más világot élnek a népek Ma­gyarországon s az álom betelje­sülésére a fiú esetében lehetősé­get adott az állam. — S nekem, az autodidaktának, van kivel versenyeznem — mond­ja egyszemélyben, mint apa is, művész is — nem is olyan köny­nyű ezzel a fiatal Derkovics ösztöndíjas szobrászművésszel lé­pést tartani. Belémkarol s egyszerű szavak­kal tessékel: — No de ha már engem keres, akkor tón először nézzen széjjel nálunk, bányászoknál. A két utolsó szót erősen, so­katmondóan aláhúzza. Szemem karjának széles mozdulatát követi, így már szavainak értelmét is felfogom, hisz e műteremben, előt­tem bontakozik ki a magyarorszá­gi bányászat két évszázados törté­nete. Mert Szabó István nemcsak kompozícióig. A szélben, viharban naponta harminc kilométert is gya­logló vájártól, az Ikarusz autóbu­szon a bányába utazó csillésig. Szabó István harminc esztendeje járja a bányát. Hosszú estéken öreg vájárokkal, fáradt csillések­kel eleveníti, bogozza a múltat. Aztán 1952-ben dönt: megvalósít­ja az évtizedeken át szívében ti­tokban hordott tervét. Százakra menő apró tanulmányrészletek megoldása után merész lépésre határozta el magát, s ez azóta is betölti egész énjét, ujjongó művé­szi lelkét. S azóta nincs megállás, őrán"i pihenés, hajtja, űzi elhatá­rozása, rabul ejti az alkotásvágy. Az öreg Szeberényi Ökrös András volt az első bányász, akit meg­örökített, s aztán? Sorolni is ne­héz lenne. Hisz mikor a Rau-ak­nai sztrájk kirobbanásának pilla­natát megörökítő domborművén dolgozott, már az öreg Eiberger kompozíció s maga a doml egysége annak rész-alakjai a ter mélyen átélt mondaniv nak sikeres tolmácsolása, bővebben, inkább „A bizalm kell szólni. Miért? Mert az magában tanúságtétel az f tengernyi emberi egvüttérz mélyből fakadó szeretetének szédes vallomása. Szabó Istv tiszta szemmel járó embert ic megfigyelőként ábrázolja hős sztrájkot, a munkásmozgalmi szervezőjét, az eszme és met ződés erős akaratú, féléin hátrálást nem ismerő .agitá A hős hitet sugárzó arc kifej« tiltakozást kiáltó szempilLantá duzzadó ajkak merevsége, a akadályokat nem tűrő lendüle súlya, vagy akár a végsőkig ft ember • ingettépő s az ellenf dermedtséget riasztó karmoz ta mindmegannyi bizonyítéka, az őstehetségnek indult Szabi ván oly elmélyült fejlődési ért a mához, mely joggal é: karrel ösztönzi a legneh« mondanivaló tiszta művészi mácsclására. Az élet kontrasztjainak, a és tegnap kiáltó ellentéteinek r káns példája a műteremben mással szemben álló két egyi körplasztika: Ütban a munl Maga a gondolat is dicséretes vészi meglátás. A múltat Szal zúgó tomboló viharban menete a hosszú kilométeren fáradsí támolygó két bányászalakkal á zolja. A jelent az autóbuszba munkáról vitázó vájárokkal mi ja el. Mindkét alkotás egyről szél: munkába menetelről, i korban, időben van külön! Csak? Nem! S erről beszél szerű, de megrázó erővel a vész. S a látogató? Nem tud badulni a gondolattól, hogy S István alkotásaiban mily egys művészi eszközökkel tud a szc lista élet agitátorává válni. Történelmet ábrázoló mun ságában emléket állít a mag országi bányászat úttörőinél Liptákoknak és Gránereknek, szlovák és német bányászok akiket hazulról az 1850-es ével a nyomor kerget a Mátra és a zsöny nyúlványai közé ékelt 1 rádba. A beáramlásnak ezt a1 rát egy domborművei és h körplasztikával rögzíti. A h figurális kompozíció, a Liptá Gráner és a félig kész palói nyász nem viseli magán elég győzőén e három különböző jellegzetes különbségét, bár í kétségtelen kereste a helyes jazési módot, mégsem oldja itt oly sikerrel típust alkotó nyászait, mint előzőleg em körplasztikáiban. E témát mec kitő domborműve azonban már kai erőteljesebben hat, de hadd beszéljen maga Szabó Is — Jő néhány esztendővel vc még akkor fiatalabb, hogy az Eiberger bácsival összebarál tunk. Abban az időben ő vol egész nógrádi szénmedence le< sebb bányásza. Nagyon szer mesélni. Én meg szerettem gatni. Hét éves gyermekként rült ide hozzánk Nógrádba, nyarán, bizony hátulgombolós még akkor. Édesapja már kc

Next

/
Thumbnails
Contents