A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-12 / 19. szám

VERA INBER BORISZ SZLUCKU Minden csöpp percét kifacsarta A napnak, vágtató óráknak, Jutott idő — hisz ő akarta — A munkásoknak, katonáknak, En rézpénzért tanultam írni verseket — Csörgő és kongó aprópénzért. Csörgése mindmáig el nem csendesedett, A múltbői a jelenbe kísért. Tízóraira egy ötkopekost adott Édesanyám, — majd később kettőt. Könyvet vásároltam érte, képes lapot, Így koplaltam át az esztendőt. Drágább a kenyér! — nem sírtam anyám gondján, Nekem Puskint olcsóbban mérték a ponyván! A pékbolt üres, nem látsz csak puszta falat. Roskad a polc a könyvtárakban A könyvek terhe, versek szépsége alatt. Naphosszat csak betűt faltam. A szomszédok azt mondták, esztelen vagyok, Bárhova mentem, vers kavargott eszemben, Szám kába révületben rímeket gagyog. „Csodás! Nagyszerű!" dicsértem magam menten. Ostoba szó termett tán a kisdiákban, De szépség bújt benne, mint lepke a bábban. En rézpénzért tanultam írni verseket. Nagy bankóért tanulni nehezebb lehet! Gyárakba ment és iskolákba („Tanulni kell" — hogy ezt megértsék) Nagy útját nem járta hiába ügyes-bajos falusi népség. Az ország gondját ő viselte (Kenyér, vonat, vas, szén, új gvárak) S jutott rá pert, hogy megkérdezze, A felvonók miért nem járnak. Levelet írt és minden sorban Számonkérés, kehiény dorgálás: „Hazánkban számos szívbajos van, akiknek árt a lépcsőn járás." A teendője bármi sok vok, Az emberi szívekre gondolt. Eddig még senki se szólt róla, Hogy csupán egyszer késlekedett Mikor gyilkos fegyver golyója Ejtett testén halálos sebet. TÖTH TIBOR fordítása . Orvosság került asztalára, Alig bírta már fogni tollát, De az ország, a nép javára Kihasznált minden percet, órát. LEONYID MARTINOV Emberek Ezért az Idő szóló könyve Megőrzi nevét mindörökre Éjjel Kósza tolvaj lépdel. Éjjel Egyre őszebb fénnyel Ember-örvény kavarog, pezseg. Éjjel Hullám Ha ölel kéjjel, Vívj bátran a szenvedéllyel, Ne sodródj, eltépve gyökered, S ahogy telnek egyre éjjelek, Nappalok, Mind jobban szeretlek, emberek, S tudom, nem hiába szeretek. 1EXANDR PROKOFJEV SZTYEPAN SCSIPACSOV \4ár szárnya kél a napnak a messze sztepp Elmúltak hát az évek. A férfi ha levetkőzött, Nehéz karját köréje fonja Megszokottan, két ásítás között, De kedvesnek, szépnek már sose mondja. Az asszony is megszokta már. Csak néha Nyílik lopva titkos sóhajra ajka. Kezében a tükör merev, mint béna vizeknek méla tört darabja. Testét lesi — dereka karcsú íve A régi még, csak keble nehezebb. Alatta forrón dobban még a szíve, De fénytelenek már a kék szemek. A két 'keze mosástól érdes. De fiatalosan ölelne még ... A gond, a munka beletépdes, Megszokta már, nem fut előle rég, Hisz példás anya, példás feleség ... Hogy boldogsága elszállt, mint az ének És visszahozhatatlan, Csak néha vallja meg baráthőjének Szemét lesütve, halkan. iugár-esője szerte árad, l távolban szűk ösvény, itt országiít nevet, l nap öntött rá aranymázat. iz út csak egyre jár, iz ösvény messze száll, )da, hol van, ki szeret s vár. Mert ti vagytok,. Akik Már régen Felém siettek az éjben, Tőletek jött éji üzenet: — Ha velünk vagy, mi is teveled! lol van, ki szeret és vár, hol tárt a végtelen, egymásra lel a vágy, az álom, ől zöld hullámok ringnak, mint a tengeren s túlcsapnak a láthatáron. z út csak egyre jár, da, hol vanAz ösvény messze száll, da, hol van, ki szeret s vár. & rézpénz Lenin és az idő Az út csak egyre jár . Asszony