A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-05-12 / 19. szám

£ némi habozás után inkább Imi után Kk tam. Az utcát azonban hiába fürkésztem ót szemekkel. Imi sehol, mintha a föld ny volna el. Feltelefonáltam a statisztikai hivatalt, ti a feleségemnél lesz. Imi igy sem került elő, lenben tíz perc múlva beviharzott a feleség — Mert téged semmivel sem lehet megbi te vagy mindennek az oka —kezdődött a mosás mór az ajtöban. — Hogy tudtad elvi tenl a gyerekemet. Biztosan meg is verted Tűnj el a szemem elől és ne is lássalak ad amíg akár a föld alöl is, elő nem teremted A karosszékben megalapulva lestem a v elvonulását és igyekeztem minél kisebbre ösi zsugorodni. Lili megállt előttem. Szeme g kos villámokat lövelt. — Ne ülj itt az Isten szerelmére, hai szedd a nyakadba a lábad, tedd'tűvé a vár de Imi nélkül haza ne gyere. — Hát hol keressem? — Menj el a rokonokhoz, ismerösökhö: rendőrségre és ne várd, hogy mindent gyenge asszonynak kelljen a szádba г — Lili kimerülten a hencserre roskadt. Első utam a rendőrségre vezetett. Itt tudtam meg semmit, de felvették az adati és azzal nyugtattak meg, hogy majd előki Ha valami baja történt volna, erről már r< tudnának. Csüggedten hagytam el az őrsz és, kiutaztam Ligetfaluba Mólcsi néniékhez, kor előadtam, mijáratban vagyok, úgy rém medtek, hogy jobbnak láttam sürgősen od állni. Ezután kikutyagoltam nagymamáéi Lassú, csaknem sétáló léptekkél megyek az úton. Autók mellőznek el néha, vagy velem szembe jövök kürtölnek élesen, s ilyenkor arcomba csapódik a fölkavart por. Hajam szemembe kuszálja a szellő, és végig cirógat karomon is, amely olyan barnára sült az elmúlt napok perzselő napsütésében, akárcsak otthon a vályogputrik előtt civódó cigányrajkók karja. Mellettem jobbról is, balról is pipacs nevet 4Z átmenti árokra könyöklő búzatáblák egészséges-zöld rengetegéből, amik közé céltudatos akarattal fürje be magát a kígyózó szürke út, mint papírra húzott életsors görbéje. Egyszeresük valami pirosat veszek észre közvetlen az út peremén. Először azt hiszem, elhullott pipacsszirom, de a következő pillanatban már látom, hogy cseresznye. Ekkor már el is hagytam egy lépéssel. Itt azonban mint aki elé hirtelen akadály került, megállok. A lejem után visszafordítom a. törzsem is, és a cseresznyeszem ott hever lábam előtt a porban... alig egy arasznyira cipőm orrától. — Bensőmön valami szóval meg nem magyarázható jó érzés terült el mint valamikor otthon, régen, hónapokkal ezelőtt, mikor anyám kedvenc ételemet főzte. Azután lassan lehajolok és vigyázva felemelem az apró gyümölcsöt. Letörlöm róla a port, s igy már valódi színében kacag felém. Bordó húsa szinte áttetsző, mint rubintkő fényes napsütésben. Egy szem cseresznye! Alig pár nappal ezelőtt mondtam társaimnak, hogy ez évben még egy szem cseresznyét sem ettem, pedig a múlt években otthon ... Eh! Számban összefut a nyál, s érezni vélem a jó ropogós szemek izét, a csaknem diónyi bordószemüekét, majd az alig kisebb szívalakúakét, amikben olyan kicsiny volt a mag, hogy ... hirtelenében nem is tudom mihez hasonlítani kicsinységét. Apám ezt a fajtát szerette legjobban. Emlékszem, mikor oltványai közül az ilyen fajta pár szemnyi első termését hozta, milyen remegő kézzel szedte le. Akkor is sütött a nap mint most, s a „Szőlö"-nek nevezett hegyoldal színgazdag szőnyegében tücskök cirpeltek megrészegedve a napsugártól. A hegy tetejéről méltóságosan nézett le ránk az időtől ostromolt vén várrom bás • tyatornyaival. alant pedig vékonyan kígyózott az út. Még most is fel tudom idézni apám szavait, amint a szedi végezve elém tat mutatóban néhány halványrózsaszln mekből, amelyek lapultak tényt akárcsak, gondo most mi a Végzet nyerén. — Nézd fiam! lyen gyönyörűek! ember szinte sajt majd megenni őket ugye, hogy érdt volt az oltagatás? dig akkor nem na\ ízlett neked, hogy gédkezned kellett, micsoda szépek Hát nem? £s én helyesel Közben mélyen 1 néztem meleg b P — Nehéz napod lesz?. Ismerve a gyenge nem szeszélyes eszejárását, az áratlanul feltett kérdés mögött kelepcét gyanítottam. Az ébredés kábultsága, mint a kámfor illant el agyambői. A szobában hancúrozó napsugarakkal versenyt cikáztak gondolataim. Valamivel megbíz, ez nem vitás, de mivel ? — Délben kikéred magad és elmégy Imivel a fogorvoshoz. Ki kell húzatni az egyik tejfogát, mert felette mór nó a másik. Elviszed a betegsegélyzőbe. — Lilikém — próbálkoztam tiltakozni — nem lenne célszerűbb, ha inkább te vinnéd el. Tudod, hogy Imi irtózik a fogorvostól... — Te vagy a család feje, lépj fel erélyesen, akkor nem lesznek bonyodalmak. És ne piszmogj olyan soká, mert megint elkésel a gyárból. Szervusz, fejezte be feleségem vitánkat. Délben halaszthatatlan családi ügyekre hivatkozva két óra szabadot kértem. — Hová'megyünk, apuka — érdeklődött Imi, mialatt öltöztettem. — Ez meglepetés lesz, Imike. Ne légy kíváncsi, mert... — aki mindenbe beleüti orrét, annak uborkaorra nő, ugye, Igy szokta mondani neked anyuka — egészítette ki Imi szavaimat. — Ugye trolin utazunk és én váltok jegyet? A békesség kedvéért ráhagytam, mondjon és tegyen amit akar, csak a foghúzás menjen mint a karikacsapás. A betegsegélyző előtt Imi gyanút fogott. — Apuka, mi nem vagyunk betegek, miért megyünk orvoshoz? — Meglátogatunk egy doktor bácsit — igyekeztem megnyugtatni — és te majd eljátszol a műszerekkel. Mikor bejutottunk a rendelőbe, félre vontam a fogorvost. — Kérem doktor úr, kisfiamnak ki kell húzni egy tejfogót, de rettenetesen fél, valahogy kíméletesen ... Imi mit sem sejtve játékosan kinyitotta száját, az orvos belenyúlt... és én elfordultam, hogy ne legyek szemtanúja annak, ami következik. — Au! — kiáltott fel valaki, de e hang tulaj • donosa nem lehetett Imi. Visszafordultam. — Hát te ilyen kis gengszter vagy — szapulta az orvos Imit, miközben ujját szopogatta, melyen ott vöröslött kisfiam fogainak nyoma — megharapod az orvosbécsit? — Apuka, én nem szeretem, ha valaki benyl a zsámba — szepegett Imi. — Te kis butus — csitítgattam — az orvos bácsi nem bánt, csak megnézi, hogy szépen nőnek-e a fogaid. Nyisd ki csak szépen a szódat. Imi hajlott a szóra. Áz orvos, az előzményeken okulva, nem nyúlt a szájába. — A fogat extrahálni kell — súgta oda nekem —, mert akadályozza a másikat a növésben. Nővér — szólt a háttérben foglalatoskodó Iskasszonyhoz — adja csak ide a fogót. Imi mintha megégette volna magát, úgy felrezzent ezekre a szavakra. Ellökte az orvos kezét, lecsúszott a székből és az ajtóhoz rohant. — Én nem engedem kihúzni a fogamat, mert az fáj — kiáltotta az ajtóban és kifutott a folyósóra. — Kevesett tetszik foglalkozni a fiával, azért olyan makrancos — fordult hozzám az orvos. — Sajnálom. Kérem a következőt. Imi a kapuban már várt. Olyan szende arcot vágott, hogy viszketni kezdett a tenyerem. De erőt vettem magamon. — Imi — szóltam hozzá a lehető legnyájasabb hangon. — Gyere szépen vissza, ki kell húzni a fogadat, mert másképp ferdén fog nőni és olyan leszel, mint a vasorrú bábe. — Nem megyek vissza — húzódott Imi — az fáj. — Imikém — kérleltem tovább, de türelmem már-már elfogyott — veszek egy szájharmonikát, ha kint lesz a fogad. — Nem kell — húzta el a száját Imi — vegyél egy ríasztópisztolyt. De most rögtön. A pohár betelt. Pofonütöttem! Iminek azonnyomban patakzanl kezdtek a könnyei. — Juszt se megyek, tudod — durcáskodott. Felemeltem a kezemet, de Imi fürgén elugrott és mint a gyík, kisiklott a forgóajtón. — Nem szégyelli magát, bántani egy Ilyen aranyos kis fiút — szólt rám egy Idősebb hölgy megbotránkozva, aki tanúja volt az iménti közjátéknak. Hirtelenében nem tudtam, mit válaszoljak Várakozó Ottó rajzai