A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-28 / 17. szám

jC de mivelhogy válaszolnia kellett és a szobában már hőnapok óta nem aludt senki, azt mondta: — De la Roche-Limoniére grőf úr őméltósága. — Oh! Francia? — Nem uram, egy ... egy ... egy belga főúr. — Ügy! És... egészséges volt? J61 érezte magát? — Igen, vagyis jobban mondva nem, sokat szenvedett, amikor ideérkezett, de tőlünk gyógyultan távozott. rettenetes egy vidék! Ahová csak mész, mindenütt csupa beteg! Alig pirkadt a hajnal, hivatta a gazdát. — Ki lakott utoljára ebben a szobában ? — Baden és Magdeburg nagyhercege, aki tudvalevőleg legkedvesebb unokaöccse az orosz ... szultánnak. — Ügy! És jól érezte magiát? — Nagyszerűen, uram. — Semmi baja sem volt? — Asszony!.^. Asszony... nyakunkon a kolera ... a kolera ... előre tudtam ... hagyd a bőröndöket, utazunk vissza Párizsba... de azonnal! Egy óra múlva már a gyorsvonaton ültek. A karbolsav illet üszőiként húzódott utánuk ... Hazaérkezvén Panard úr helyénvalónak tartotta, hogy valami hatásos kolera-ellenes szert vegyen be, kinyitotta tehát egészségügyi bőröndjét. Fojtó szag csapta meg az orrát. A karbonsavas üveg eltörött és a kiömlő folyadék kimarta a bőrönd belsejét. Felesége fuldokló kacagásba tört ki: — Ember ... odanézz!... Ott a kolerád! (Az író kiadatlan novellája — magjelent a l'Humanitéban) Fordította: Tóth Tibor izJpusziulf a fészek — Aha! És mitől szenvedett? — Fájdalmaktól, uram. — Micsoda fájdalmaktól? — Fájt neki a ... a mája. — Rendben van, köszönöm. Ennyi elég. Hosszabb időt szándékoztam tölteni a szállodájában, de sajnos ez lehetetlen. Még ma távozunk, a szoba nem kell. — De uram, miért. .. — így kell lenni. Tüstént indulunk, küldje fel a számlámat. .A szállodás megdöbbenten elvonult, Panard úr a feleségéhez fordult: — Hát ehhez mit szólsz, kedvesem? Engem ugyan nem tartanak bolonddá! Láttad, hogyan ötölt-hatolt ? Szenvedett a fájdalmaktól... fájt nek< a ... fájt neki a mája ... Az ördög bújjon a májába! — о — Panard úr és Panardné aszszony éjszaka érkezett Cannesba, megvacsoráztak és tüstént aludni tértek. De alig érte fejük a párnát, Panard úr felváltott: — Jaj! Nem érzedd megint azt a szagot! De hiszen ez . .. ez karbolsav! A szobát nemrég fertőtlenítették. Kiugrott az ágyból, sietve felöltözött és mivel már igen késő volt ahhoz, hogy felverje a személyzetet, úgy döntött, hogy az éjszakát egy karosszékben ülve tölti. Panardné asszony azonban ügyet se vetett a rimánkodására, nem volt hajlandó követni a jo példát, ellenkezőleg, fülére húzta a takarót és nemsokára szerencsésen elaludt, miközben férje keservesen nyögött és azt hajtogatta: — Micsoda vidék! Micsoda — A legcsekélyebb sem. Ennyi elég! Délben tovább utazunk Nizzába. — Ahogy parancsolja, uram. A szállodás dühösen távozott, Panard úr pedig tovább háborgott: — Nézd csak a csalót! Az úristennek se vallaná be, hogy a vendég beteg volt. Beteg! Ügy ám, beteg! Megesküdnék rá, hogy itt halt meg, ebben a szobában! Mondd, érzed a karbolsav szagát? Igazán érzed? — Hogyne érezném. — Micsoda gazemberek ezek a szállodások! Még a halottra is ráfognák, hogy semmi baja! Bitangok! Félkettőkor vonatra szálltak. A szag a vagonba is elkísérte őket! Panard úr gondolkodóba esett: — Még most is érzem. Ügy látszik, az egész partvidéket fertőtlenítették. Nyilván a tisztiorvosok és a helyi hatóságok rendeletére karbolsavval öntözik aa) utcákat', a| hotelszobák padlóját és a vasúti kocsikat. A nizzai szállodába érve a szag elviselhetetlenné vált. Panard úr riadtan bolyongott a szobában, kihuzigálta a fiókokat, tűvé tett minden zúgott, kotorászott a bútorok alatt. A tükrösszekrényben egy régi újságot fedezett, fel, találomra belepillantott és ezt olvasta: „A városunk egészségügyi helyzetéről terjesztette rosszakaratú híresztelések elejétől végig koholmánynak bizonyultak, Nizzában és a környékien egyetlen kolera'gyanús megbetegedés sem fordult elő." Akkorát ugrott, mtntha a mennykő csapott volna le mellette és felüvöltött: Tizenkét éve rombadőlt a fészek. Letarolták az acélmadarak. Még mindig égnek lappangó lidércek, hitves és gyermek sir a rom alatt. ... „Munkába mentem. Hű hitvesem csókolt és átölelt gügyögő gyermekem. A boldogságot ittam, mint az óbort. A jókedv indám táncot járt velem. Távozóban a viszontlátást vártam; mint máskor, mindig hosszú volt a hét. Az égre néztem távol, forró nyárban, látni vélten nőm, gyermekem szemét. — Acélmadarak szálltak fenn az égen és terhes méhük halált hordozott. Űtjuknak fehér csíkját el-elnéztem; vérem úgy verte szívem, mint dobot. Éreztem, ahogy megremeg a távol. Láttam, amint égre lobban a láng. Siettem, hajtva ösztönforma vágytól. Egy szavam átok, másik miatyánk. — Földi pokol a szörnyű pusztulásban: nőm, gyermekei.i hált, házam rombadőlt. Keserves téboly tépett hideg lázban. Jobb lett volna, ha betemet a föld ..." Tizenkét éve rombadőlt a fészek. Letarolták az acélmadarak. Nézem a férfit. Gyötrik a lidércek. Hívja hitves, gyermek a rom alatt. Lassan elindul, minthacsak kutatna, hol békén játszik két szomszéd gyerek; rózsás arcuk és hajuk simogatja és a szeméből forró könny pereg. ZALA JÓZSEF 19