A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-28 / 17. szám

Emlékezés Harmos Károlyra fiz első találkozás A komáromi bencés gimnáziumon még manapság is gyakorta eltűnődöm. Tanárai megfoghatatlan messzeségben állottak tőlünk, diákoktól. Elválasztott bennünket a kor szelleme, de enélkül is a fekete reverenda valahogy megfoghatatlanul béklyóba köti az emberi közeledést. Tanárainkról, magánéletükről majd semmit sem tudtunk. Egy esztendőben egyszer adódott alkalom, amikor egy kissé közelebb kerülhettünk tanárainkhoz s olyankor megláthattuk, hogy ők is problémákkal küszködő emberek. Ez a nap, ez a pillanat akkor kísértett, amikor tanárainkat nevüknapján felköszöntöttük. Ilyenkor nem volt felelés. Kiki a maga módján elbeszélgetett velünk, de ekkor is csak általános diákproblémákról. Egyszer Károlyt köszöntöttünk. Aznap csendesen vonultunk fel a második emeleti, udvarra néző rajzterembe. Szépen elrendeztük a máskor művészi rendetlenséggel felállított rajzpadokat. Csendben állva vártunk, hogy Harmos Károly a szomszédos szobából, ahol a műterme volt, bejöjjön a rajzórát megtartani. A felköszöntés után furcsa dolog történt. Rajztanárunk szó nélkül sarkonfordult és visszament a műtermébe. Kihozott egy dobozt, gondosan levette a födelet és odatartotta a felköszöntök elé. Aztán sorbajárta az egész osztályt. A dobozban kockaalakú töltött csokoládé volt. Miután mindnyájunkat megkínált, megfogta a katedrán lévő székét, elhelyezte az osztály kellős közepén és elkezdett beszélgetni velünk. Közvetlen szemben ültem vele. Először láttam közelről emberséges kék szemét. — Aztán nekem milyen csúfnevet adtatok gyerekek? Van már Sipi, van már Muki, Kecske, ezeket hallottam. Csak azt nem tudom, engem mivel becéztek. Majd mindjárt segítek. Már gyakorló tanár koromban többször használtam előadásaimban a „speciel" szót. Így ragadt rám a Spéci név. Mit szóltok hozzá? — és jóízűt nevetett megdöbbenésünkön. A nevetés hamarosan elterjedt. Nem a diákok szokásos kötelező nevetése volt, mert szememből még a könny is kicsordult. Olyan jóleső, olyan emlékezetes maradt ez az első könnyfakasztó találkozás. Véres intermezzo A várfalon kívülre szorult Bene-telepen. ennek is a legszélén, ahol a házak a zsombékos Nagyér tükrében nézegetik magukat, szokta legeltetni Ribarics néni a libáit. Békák, szárnyasok, vízimadarak paradicsoma ez a táj. Mindenfelé embermagas nád, káka, köztük szürcsölik a kacsák, libák a felzavart tó vizét. A nagy élvezetben sehogy sem akarják meghallani gazdasszonyuk hívó szavát, pedig Ribarics néni már régóta kiabálja. — Buri ... buri . .. buri! Nekem éppen jól jött, mert én meg így találtam rá az öregasszonyra. Ismerve nagyanyám észjárását, tudtam, hogy az ilyen öregasszonyoktól nem lehet úgy kérdezni valamit, ahogy azt az újságírók teszik: beszéljen valamit erről vagy arról. így elsőre rendszerint nem értik, hogy mi az, amit tudni szeretnének. Vannak ezeknek az idős aszszonyoknak különös emlékeztető szavaik, melyeket ha meghallanak, öreg fejükkel azonnal tudják, miről akarunk hallani. Tudván az emlékeztető szót, így ültem le az öregasszony mellé a szétterített zsákrá. — Aztán hogy is volt a dolog az esti nyugalmával Ribarics néni? — Hát az úgy volt fiacskám, mikor Harmos tanár úréknál szakácsnő voltam, egyszer, az úr későn jött haza. Én ekkor már elvégeztem a dolgomat, mert délutánonként, amikor minden rendben volt, az asszonyom azt mondta nekem — most már elmehet valahová, vagy végezze a maga dolgát. — Amint mondom egy este későn jött haza a tanár úr. Az ablakon keresztül beszólt a szobámba, hozzak neki mosdóvizet. Ezt meghallotta a felesége, felkelt a meleg ágyból és ő akart vizet hozni, de akkorra én már vittem. Erre előttem azt mondta az urának: — Károly kérlek, máskor ne zavard a Róza esti nyugalmát. — Ilyen lélek volt az én asszonyom, — csordult ki az emlékezés Ribarics néni ráncos arcára. Már nem lehet utánajárni, nem lehet ellenőrizni, mi igaz, mi nem, csak Így mesélik az emberek, mikor a nyilasok rémtetteiről esik sző: Abban az időben a sugdolódzva élő város megdöbbenéssel hallotta, hogy Harmos Károlynét a nyilasok elhurcolták hazulról. Az a hír járta, hogy azon a helyen, ahol becsukták vadállati kegyetlenséggel kiböködték mindkét, szemét, ne lássa, merre viszik a kivégzöhelyre. Útközben állítólag megszólalt ez az áldott őszhajú matróna: — Drága fiaim, én már úgy sem látok, legyenek szívesek, engedjenek haza, én nem haragszom magukra. — Jól van mama, — röhögtek össze a nyilasok, — éppen haza visszük. — Nagyon köszönöm. A vakok bátortalanságával tapogatódzó asszonyt, aki lélekben hazafelé tartott, fölvezették a Nagy-Duna hídjára és élve beledobták a zajló Dunába. Érett fővel A bratislavai főiskolások elsőkként járták be magyar színdarabbal az országot a sorsdöntő negyvennyolc februárja után. A „Villa a mellékutcában" igényes, sokkellékes darab volt. Minden városban, ahová megérkeztünk, esetről-esetre úgy kellett a lakosságtól összekunyerálni a hiányozó kellékeket. Már előre örültünk, ha majd egyszer Komáromba jutunk, akkor Harmos mesternél minden kelléket megtalálunk a műtermi jelenethez. Egyszer aztán ennek az ideje is elérkezett. A Kultúrpalota széles márványlépcsőin az első emeletig még büszkén vezettem társaimat. Aztán, mikor a padlásszoba felé kanyarodtunk, elszorult a szívem. Csak akkor» vigasztalódtam meg egy kissé, amikor már bent voltunk a műteremben. Talán min-ien nagy művész ilyen padlásszobában tud igazán alkotni, mert itt van igazán nyugalom és csendesség, — csitítottam el magamban az akkor még hamarosan háborgó „miértet". Barátságosan üdvözöltük egymást és röviden elmondtam jövetelünk célját. Társaim közül még kettő komáromi volt. Az egyik még is kérdezte: — Rám emlékezik-e még. Károly bácsi? — Már hogyne emlékeznék, édes fiam, hogy is hívnak? — Bakos Károly vagyok. — Persze, te vagy a Bakos Karcsi. — Jót nevettünk a kis tréfán, mert láttuk, tanárunk már bizony nem tudja, kik vagyunk rengeteg tanítványa közül. Ezután másik társam is megkérdezte. Őrá is csak azután emiékezett, mikor megmondta a nevét. — Természetesen, te vagy a Pati Nagy Sanyi. Aztán rám nézett. Már nem akarta az előbbi módszert használni. Komolyan, fürkészve nézett rám. Csak most láttam meg, hogy meleg kék szeme, amely olyan atyai szeretettel mosolygott, miként válik két éles lándzsává, amint rámszegezi. Ogy éreztem, hogy az éles fegyver arcom minden szegletét felfedi és mezítelenül állok tanárom előtt. Ekkor láttam meg Harmos Károly tekintetében először a művészt, a zsenit. Aztán szeme újra csintalanul mosolygott. — Na persze, te mindig olyan magas, sovány gyerek voltál. Pontosan olyan voltam akkor is. Ezen aztán már gurultunk a nevetéstől. Amint oldalra néztem, éppen előttem lógott a falon az a kép, melyet annakidején a tanteremből is láthattunk tanárunk dolgozószobájában. Különös, kuszált, torzókkal tele erdőben egy víziószerű tündéralak tánclépésben a néző felé libbent. A fák törzse mintha mind túlvilági lények arca lenne. Különös grimaszokat vágnak és a sok meseszerű faszörny között ott táncol a leheletszerű finom tündér. Harmos Károly csapongó fantáziájú mesevilága volt ez. Alig pár lépésnyire tőlem a kép és alkotója. Ogy éreztem, ekkor értettem a mesét. Minden ízléses, művészi volt nála. Elnéztem ruhája és nyakkendője színének harmóniáját. Aztán azt a tálcát, melyen egy leheletfinom csipketerítő simogatta a szemet. Erre helyezte a csipkeszerű kristálypoharakat. Az ital is hófehér színű volt. Amint töltötte, hamiskásan a szemünkbe kacsintott Komáromi R. János 15