A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-28 / 17. szám

Szerkesztői üzenetek A magvető meg a rögök Az ember számlálja a lépteit, lába elé gurulnak nagy rögök, s mint a barázda az eke nyomán, omlanak a napok háta mögött. Az ember a rögöket általlépi, porlasztja a földet a borona, S az emberfőt ostorcsapások szántják, vagy ékesíti tövis-korona. Nézd, itt a barka ezüst-begyes szirma Issza az ég az ág leves rügyét. A rügy mézszárú virággá bogyózik, s elömlik gyümölcsillattal az ég. A magvető bevetette a földjét, kalászt nyitnak a rögök, a magok. A világ is így nyílik, tavasz-szóra? A földeken magamban ballagok. Én is számlálgatom a lépteim, — omlanak eke nyomán a rögök — Az ember porlasztja a gátakat, s a napok is hullnak háta mögött. CSELÉNYI LÁSZLÖ Fájdalom BÁTYÁM HALÁLÁRA Oktat a világ fájdalomra lám engem is. Riaszt. Próbál hajlítani, megríkatni, gyúrni mint a viaszt. Sötét hatalmak indulnak rám . s a léterg. börtönné teszik. Hajítnak bölcselkedni élet-halál közé. S leszek már én is maga-kínú, keserű, mord legény. Hull rólam eszme, felelősség, hetyke dac, bűn s erény. Nem marad belőlem csak kúszált, , tépett ideghalom; csúcsaimon villamosszikra pattog: a fájdalom. Nyugszom lassan Nyugszom lassan. Hull belőlem a kín. Visszasetteng sok elhullajtott eszmém. Már el tudok töprengeni egy esszén, vagy röhögni is — ha kell — valakin. Kopik a fájdalom. S mert maga van, ki csak maga-tornyának vert harangja tud lenni, hát — orvosságként a bajra — én a világgal bélelem magam. TŐZSÉR ÁRPÁD Furcsa, de igaz A pozsonymegyei Deákiban történt, éspedig az 1633. esztendő, őszén, hogy néhány császári zsoldos alkonyattájt behatolt az egyik gazda gyümölcsösébe. A gazda feleségével kint dolgozott a mezőn, csak öreg édesanyja volt odahaza. A néne — látván a gyümölcsben végbevitt irgalmatlan pusztítást — előbb keserves jajgatásba kezdett, majd miután a vad legények ügyet sem vetettek rá, sírva, óbégatva még az unokájukat s elátkozta. A katonák, miután a kertet alaposan kipusztították, a pincét keresték, s találván benne néhány átalag bort, el nem mulasztották azt is az utolsó cseppig kiinni. Éjszaka aztán a mértéktelenül fogyasztott gyümölcs dolgozni kezdett bennük, és nem férve meg a borítottál, alaposan tekergette a beleiket. A részeg zsoldosok görcsöktől gyötörve rohangásztak fel s alá, aztán fájdalmukban s mérgükben gyorsan megállapították, hogy az öregasszony nyilván boszorkány lehet. Elrohantak a házhoz, kirángatták a surgyéből, egykettőre máglyát raktak és rövid úton megégették a szerencsétlent. • * • Sc'<: beszédnek sok az álja — de a regéknek, legendáknak bizony legtöbbször magvuk is шп. Nem lehet véletlen, hogy az ősrégen beomlott ércbányák felöl majd minden országban egyforma tanulságú mesék kerengenek. Talán az egyik legjellegzetesebb ilyen história az újbányái aranyásóké, akiket — minthogy a bánya hihette -nül gazdagon ontotta kincsét — csupán a ruhájukra és szer-zámukra tapadó aranyporral fizettek. De mint a legenda mondja, a bányavároska lakóit annyira megszédítette a föld mélyének mérhetetlenül bő áldása és a királyi kegy, hogy lent az aknákban van dorbézolásokat, kicsapongásokat rendeztek — és bűneiknek irtóztató büntetése nem is maradt el. Egy éjszaka, mikor négyszáz férfi és nő mulatozott a bányában,, rettentő földrengés rázta meg a hegyet, és az összeomló sziklák eltemették a bujálkodókat. Napokon, éjeken át vér csorgott a bedőlt bércek közül, és a város soha nem emelkedett többé a régi fényre, gazdagságra. A példázat világos, csak meg kell érteni. A sárga kincset bőven ontó bányát évtizedeken vagy éppen századokon át mohón kizsákmányolták. Túrlak, ásták, marták a sziklákat, a biztonságra keveset adott a bányák ura: a bányagróf. S mikor a bűnhődés lesújtott. s az aranyásókat elnyelték a beroppant hegyek, hogy tanulságos és „erkölcsnemesítő" legyen a história, hogy a bércet fejtök megelégedjenek a ruhájukra tapadó aranyporral is — a mohóság bűnét a bányászok nyakába varrták. Hogy mennyire épületesek ezek a régi példák, azt még egy történetkével szeretném illusztrálni. Zemplénben élt 1664-ben egy 133 éves öreg prókátor. A megyei levéltárban őrzött peres ügyei között találtak olyat, amelyben már száz évvel előbb, 1664-ben is ügyködött. Arra vonatkozólag nem lehetet megnyugtató bizonyságot találni, hogy vajon 1164-ben sikerült-e már a pert dűlőre vinni. Viszont számunkra igen megnyugtató, hogy ilyen tengerikígyó ügyek ma már nincsenek. Bármennyire is erőlködik korunk bürokráciája — száz évig húzódó ügyeket még sem tud produkálni.., D. Tibor, Bratislava: Beküldött verseire időközben már válaszoltunk korábbi szerkesztői üzenetünkben. Ha lapunk minden számát figyelmesen elolvassa — bizonyára rátalál az önnek szóló sorokra. Üdvözöljük. Oroszvári: Meleghangú levelét örömmel olvastuk, különösen azt, amit édes anyanyelvünk iránti szeretetéről írt. Két verse, az első — a balladaszerű és a második — a népdalszerű kedves írás. Bár a költészet művészi követelményeit nélkülözik, mégis megragadnak éppen szép magyarságukkal-Amíg együtt voltunk, Boldogságunk nagy volt. Kacagott felettünk A ragyogó mennybolt... Közölni ugyan nem tudjuk a verseket, de Önt őszintén biztathatjuk: ha nyelvi készségét összeköti a költészet, esetleg speciálisan a népballadák elmélyült tanulmányozásával (Arany János, Székeny népballadák, stb.) akkor meglesz minden reménye a sikerre. E. Ä. Komárom: Verse valóban kezdőre vall. Olvasson előbb sokat, sok jó, verset, bontsa azokat elemeikre, ízlelgesse a ritmusukat, figyelje meg a rímmegoldásokat, a költői képek, hasonlatok alkalmazóját, a szerkezeti és formai törvényeket — azután próbálkozzék újra. Szívélyesen üdvözöljük. „Rembrandt" Egyes • tapasztalatlan olvasóinktól eltérően, akik azt szeretnék, hogy egyetlen beküldött írásukból állapítsuk meg, vajon tehetségesek-e vagy sem — Ön bőségesen és a lekülönbözőbb témakörből merített verseivel fordul hozzánk. így alkalmat nyújtott a következő vélemény kialakításához: Ön a mély érzések embere, akiben a meglátások élménnyé sűrűsödnek, de nincs még elég irodalmi képezettsége és verstani szakismerete ahhoz, hogy az élményeit művészien megformálja. Ezért fordulnak elő verseiben pongyolaságok: „ . . . még egy pár szó, kevés beszéd . . ." És ezért talál ilyen helytelen rímeket: „Az egyik az repedt, fáradt, a másik meg selymesen lágy." És ezért ír le ilyen közhelyeket: /Még hó fedi a bérceket, de lenn a völgyben már nyílnak az ibolyák/. Nem érzi, hogy ez próza? Legsikerültebbek az „Egy pillanat" c. versecske sorai, bár ezek is nélkülözik a formafegyelmet. Próbálkozzék tovább, de több műgonddal. 11