A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-28 / 17. szám

IZSCLp Útközben találkozunk velük Még jól fenn van a nap, de már a fejéshez készülnek. — Minket ne tegyenek ám az új­ságba — szaladnak el a fény­képezőgép lencséje elöl a fe­jőasszonyok. Nem is tudtam, hogy az izsapi asszonyok ilyen szégyenlősek. — De a munkában felveszik a versenyt a férfiakkal is. So­kat köszönhetünk az asszonyok szorgalmának, — mentegeti őket Kis Gyula, a helyi ríem­zetl bizottság titkára. A szövetkezet . „birodalma" felé tartunk, amely közvetlen a falu végén terül el. Méry Dezső, a Csemadok elnöke, Orbén Lajos a szövetkezet zotechnikusa és Kiss Gyula csatlakozik hozzánk. A falu életére terelődik a szó. — Nem nagy falu, talán öt­száz lakosa van — kezdi a be­szélgetést Orbán Lajos. •— A múltban, akiknek több földjük volt, azok jól éltek, a töb­biek, a szegény emberek meg csak tengődtek, nyomorogtak. Végeznek valami kultúrmun­kát a faluban? — teszem fél a kérdést. — A télen színdarabot ját­szottunk — felel a Csemadok elnöke. — • De hiába erőlkö­dünk, nem tudunk sokat tenni. Nincs kultúrházunk. Ennél a kérdésnél aztán nagy vita alakul ki a titkár és a Csemadok elnöke között. — Tudod te is jól — mond­ja a titkár az elnöknek — hogy nem lehet mindent egy­szerre megcsinálni. Még nincs rá pénz. — Aztán meg azt se tudjuk, hogy hova helyezzük az alap­ját. Oda nem tehetjük — mutat egy kacsaúsztató-féle­ségre — pedig csak ez a köz­ség tulajdona. — Kulturház kellene! — hajtja az elnök. Kultúrház. Hány faluban hallja ezt az ember. Mintha ez a varázslatos sző megold­na mindent. Kultúrház. Em­lékszem, jó pár éve jártam egy faluban, ahol szintén arról panaszkodtak, hogy nem tud­nak kultúrmunkát végezni. mert nincs kultúrhelyiség. Nemrégiben újra arra vitt az utam. Azóta szép kultúrház épült. De a kultúrmunka ma­radt a régiben. Talán nem is a helyiségen múlik a kultúra ápolása, hanem inkább az em­bereken. Számos példát talál­tam erre olyan községekben, ahol nincs kultúrhelyiség, de a népművelés magas színvonalon áll. Rudi bácsi, mármint teljes nevén Bozsaki Rudolf, az egyik legjobb tehéngondozöt most is munkaközben találjuk. Csak akkor áll meg egy pillanatra — a villára támaszkodva — mikor kérdések záporával árasztjuk el. Felelget is hűsé­gesen, piros arca felderül, fekete szem büszkén csillog, ha a tejhozamról, a takarmányo­zásról van szó. A tejhozam emelkedik. Rudi bácsinak már sok éves tapasztalata van* a tehéngon­dozás terén. A fiatalok szíve­sen fogadják tanácsait. Kint az udvaron melegen süt a délutáni nap. Köröskö­rül felszántott földek, zöldülő gabonatáblák. A szövetkezet vagyona, a közös munka ered­ménye. — Menne itt még jobban is, — mondja Kiss Gyula. — De vannak még olyanok, 'akik a szövetkezet szeretnék hátra­mozditani, mint Kalmár Ár­pád, Kalmár Vitái, Nagy László és Kalmár Gyula. Ezek voltak az elsők, akik beléptek. Azt gondolták, hogy majd ők lesz­nek a vezetők, ók fognak pa­rancsolni. De ma, amikor a szövetkezet már- leküzdötte a nehézséget és elindult a fej» lődés útján, nem Ízlik: nekik Kaftik János és Bozsaki Rudolf tehéngondozók Visszatérünk a faluba. Az 1 úton egy idősebb, fürge, baju­szos bácsival találkozunk. Kan­nát lóbál a jobb kezében, mű­trágyát szórtak és most jön ó is hazafelé. A munkája iránt érdeklő­dünk. Kalmár László bácsi megelégedett embernek lát­szik. Megvan még az egész­sége is hozzá. A múltban árendás földeken dolgozgatott. A mások földjén. — Sokat gürcöltem, — mondja. — Értelme kevés volt. Ma csak azt sajnálom, hogy nem vagyok harminc éves. Ej bizony megy az idő, hiába húzná vissza az ember a lá­bát. — Ma hogy él? — tesszük fel az egyszerű, mindennapi kérdést. — Mondhatnám jól. Tudja, ma a népnek megvan az a rossz szokása, hogyha sem­mije sem hiányzik, mégis pa­naszkodik. Ha háza van, rá­diót. bútort akar ... Nónek az igények, a kívánalmak szapo­rodnak. Elbúcsúzunk Kalmár bácsi­tól. Útközben még megmutatja azt a házat melyben lakott és a másikat is. amelyet most cserélt. Az egyik kicsi zsúp­födeles, a másik cserepes, vi­lágos épület. Amint Járjuk az utcákat., egyre kevesebb zsúpfödeles házat fedezünk fel. — Két év se telik bele, és már alig marad belőlük mu­tatóba — mondja Kiss Gyula. — Nézzen csak oda — mu­tat egy most épült házra, mely­nek még az ablakai csak tég­lával, vályoggal vannak berak­va: — Ez még egy-két hónappal ezelőtt zsúpföldeles ház volt. Ma már rá sem jlehet ismerni. A lakója állami birtokon dol­gozik. íme ezeket láttam, hallottam Izsapon, melynek lakói már el­indultak a boldogulás, a közös munka útján. OZSVALD ARPAD Ezelőtt két hónappal még zsúp­födeles ház volt — A szövetkezet? — Hát nem panaszkodha­tunk. Van mit aprítani a tej­jse, — mondja Orbán bácsi, amikor a bekerített gazdasági udvarhoz érünk. — Sok függ az emberektől ;s — toldja meg Méry Dezső. Nézze csák, ott van Ábra­hám Antal, aki a trágyát szórja le a kocsiról, — mu­tat a tőlünk nem messze dol­gozó emberre. — Bár több ilyen tagunk lenne. Nagyon beosztó ember, takarékos, Nem szereti, ha pazarolják a takarmányt. Ügy dolgozik, mint sajátmagának. Az istállóban fiatal barna fiúval találkozunk, neve Varga József. Zavartan válaszolgat, de mikor a lovakról kérdezzük a szeme felragyog. — Most lett nemrégen ko­csis. Ez volt minden vágya, — mondja mosolyogva Kiss Gyula. a közös. Már hogy Ízlene, hisz Kalmár Vitáinak kb. hatvan magyar holdja volt és a múlt­ban cselédet tartott. Állandóan izgatnak a szövetkezet ellen, nem feltűnően, csak suttogva az emberek között. El szeret­nék csavarni a becsületesen dolgozó szegény-parasztok fe­jét. Azt mondják neki, mit tö­rődsz vele, a szövetkezettel, hisz nem a ,tiéd, nem magad­nak dolgozol. Még jól fenn van. a nap, mi­kor Kalmárék mór kifogják a lovakat és akármilyen sürgős munkát félbehagynak, ha lete -lik az idő. Persze, mikor a maga földjén dolgozott, akkor kihasznált minden percet. így mondja ezt Kiss Gyula, a helyi nemzeti bizottság tit­kára, de ő is csak suttogva Pedig saját maguknak kellene erélyesen rendet teremteni a szövetkezet portáján. 7

Next

/
Thumbnails
Contents