A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-13 / 2. szám

És ezt a mondást mindmáig emlegetik Porubkán, ha az öregre kerül a szó. Valahonnét Pukanecről származott és így csaknem minden mondatával tüntetően kitartott puritáni liptói tájszólása mellett, amelyre alig ragadt valami a többiek beszédéből. Üldögélek a padon és tisztán látom a másik oldalon Szentkeresztyt. A takaros bajusz is bizonyítja, hogy ő az! Sápadozok, pirulok — és máris valami megrántja mindkét kezem: átmenni a fényűzönböl az árnyékba Szentkeresztyhez. (Szegény feje, meg kellett magyarosítania a nevét — a régmúlt osztrák-magyar útkaparói szolgálatban). Rám szegeződnek az égszínkék szemek. — Jó napot kívánok... — mondom szinte csak a nyelvem hegyével. Az én kedves Szentkeresztym pedig: — Bitte? Kérem? Prosím? Aha, bizonyára német vagy magyar az illető, és el van foglalva saját gondolataival. Melléülök és azt színlelem, hogy ernyedt vagyok a naptól, hát jobb lesz itt az árnyékban... De a gondolatok úgy törnek elő belőlem, akárcsak fűzfa törzséből a vesszők, három nyelven szövögetem a beszélgetés szálait, először a napszúrásról, aztán — botladozva minden „also" és „izé" szócska után — ízletes tízórairól, „gabelfrühstückről", „villásreggeliről". Például ilyenformán: sóskifli és hideg joghurt ... Ő azonban, amikor már azt is tudom, hogy nem kilencvenhárom éves, csak hetvenöt, így szól: — Hm, akkor már inkább „sligowitz — borowitz"! — Behúnyja égszínkék szemét és megrebbennek bajuszának szálai. — Also, stamperli! Végül aztán, akár hiszik, akár nem, kiléptünk az árnyékból átmentünk a napos oldalra, a fák alatt vezető úton arcunkon mosolygott a lombok között átszűrődő napsugár, a kavics valamit susogott a lábaink alatt, miközben a söntés felé tartottunk. De szilvóriumuk éppen nem volt, borovicskájuk sem, hát rumot rendeltünk. Én azonban makacsul ragaszkodtam hozzá, hogy 50 fokos legyen. De hát minek is tagadjam még most is? Háromszor rendeltem egymás után! Talán a lelkiismeretem terhén akartam könnyíteni — legalább a Szentkereszty régen betört ablaka egyik táblája erejéig ... Ha pedig kérem szépen, önöknek is volna valami efféle eltitkolt dolguk, vallják be inkáDb azon melegiben. Hogy aztán békésen üldögélhessenek a parkban a napon! Fordította Kardos Oszkár Születésem óta jólelkünek, nemesszívünek tartom magam, sőt ezeket a tulajdonságaimat — úgy vélem — sokszor túlzásba is viszem. Mit beszéljek sokat, páratlanul jó szívemet, mint a vajat, akár kenyérre kenhetnék. Például ma reggel is. A postán, az egyik ablaknál hosszú, kígyózó embersorra lettem figyelmes. — Ezek mind, hozzám hasonlóan, számlákat akarnak fizetni — gondolom, — ugyancsak rendes emberek lehetnek! — Éppen a pulthoz léptem, hogy kitöltsem a pénzesutalványt, amikor mellém lépett egy alacsony, öszhajú, soványarcú anyóka. Gyulladásos szemével pislogva rámnézett és megszólított: — Mit gondol, kérem milyen eredménnyel végződik a csehszlovák—török mérkőzés? Csodálkozva néztem rá és motyogtam valamit, már magam sem tudom mit. Látszott a nénikén, hogy nincs megelégedve válaszommal, mert így folytatta: — A futballmérkőzésre gondolok, hát persze, hogy arra! Maga hogyan tölti ki a szelvényt? Arcom nyilván egyre értelmetlenebb kifejezést ölthetett, úgyhogy a nénike fontosnak tartotta a részletesebb magyarázatot: — Hogyan tölti ki a Sazkát, kérdem. Lehetséges volna, hogy ne tudná, mi az a Sazka? Hol él maga? — és kétségbeesetten tördelni kezdte a kezét. Megmagyaráztam neki, hogy a Sazkán nem játszom, hogy a labdarúgáshoz nem értek, sőt azt is bevallottam, hogy még sohasem voltam mérkőzésen. — Akkor maga az én emberem — lelkendezett és félő volt, hogy a szigorúan hivatalos helyiségben örömében táncra perdül. — Itt a szelvény, töltse ki, ahogy éppen eszébe jut — kezdett kérlelni, látva határozatlanságomat. — Az ilyen tapasztalatlanoknak szerencsés kezük szokott lenni. Szívesen rászánom azt az egy koronát. Kénytelen-kelletlen engedelmeskedtem és csak úgy hánytam-vetettem a szelvényre a kereszteket, egyeseket és ketteseket. Az anyóka feszülten figyelte ténykedésemet, miközben hangtalanul mozgott. Bizonyára imádkozott. — A jóisten áldja meg — mondta végül is köszönetképpen, kiszakította a papírt a kezemből és a kígyózó embersor végére állt. Nemes cselekedetem jóleső tudatában hagytam el a postahivatalt, rózsaszínűnek láttam a világot: örömöt okoztam az öregasszonynak és nem is került különösebb fáradságomba. Csak legyen vele boldog, legalább meggyőződött róla, hogy vannak még önzetlen, nemeslelkü emberek a világon, akik nem irigylik tőle a sikert. — Sikert? .... Talán meg is nyeri! — jutott eszembe hirtelen. — Hiszen a nyereményből igazság ikerint részesedés járna nekem — villant át agyamon. — Eh mit, légy nagyvonalú, biztos szüksége van minden fillérre — nyugtatom magam. — Az is lehet azonban, hogy nem fillérekről, hanem csinos pénzösszegről van szó — szövöm tovább gondolataim fonalát. Rögtön meg is szólítottam az első szembejövő járókelőt: — Meg tudná mondani, kérem, mennyit tesz ki a Sazka első díja? Emberem rámbámult, tetőtől talpig végigmért, majd udvariasan felvilágosított: — Ha mindent eltalál, akkor tízezer korona üti a markát. Jólelküségem, vajszívem azonnal 'faképnél hagyott. — Tízezer — morogtam izgatottan és köszönés nélkül visszaszaladtam a postahivatalba. — Tízezer — ismételgettem. — Botond vagyok tán, hogy tízezer koronát ajándékozzak egy ismeretlen öregasszonynak? Biztos a nyerés, hiszen ő maga mondta, hogy a hozzám hasonló „tapasztalatlanoknak" szerencséjük, szokott lenni. Az embertömeg még mindig ott kígyózott a kis ablak előtt, de a nénikét sehol sem leltem. Tanácstalanul megálltam: mit tegyek? Kár, hogy nem készítettem magamnak másolatot a kitöltött szelvényről. — Hogy is volt csak? Egyes, egyes, kettes, kereszt, nem, nem ... egyes, kettes, egyes ... dehogyis ... egyes, kereszt, kettes ... őrültség ... egyes, kereszt egyes ... szent ég, még belebolondulok ... kereszt, kettes, kettes... Szomorúan távoztam a postáról. A világot már nem láttam rózsaszínűnek, sőt nagyon is sötétnek. Én ostoba, mennyi pénzt nyerhettem volna! Szégyellem ügyetlenségemet, nem is mondom el senkinek. Még kinevetnének. Csupán azért írom le, mert bízom a titoktartásukban. Kardos Márta