A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-21 / 16. szám

iélyi lapok egy szász írót lek: a nyolcvan éves ieschendörfer-t. Is-i név. Ismeretlen, mert zzük és figyeljük eleget határon innen és hatá-Ismerjük a román irodal­engyelt, a szerbet, a hor-És tudnunk kéne róluk: autaltságunk, egymásmel­ank elsősorban erre köte­:vetítésre, egymás megis-Ismerd meg önmagad: z értelem első parancsa, túl és ebből folyón az logika már az erkölcsi ás intését is mondja: meg a mások világát is. délyi szászok élték a volt jyarországon a legzártabb, gesebb, legnémetebb éle­gyonukat, csakúgy, mint ányukat féltő gonddal 5k és gyűlölő féltékeny­irizték. Nem ismertek ve­élö szórványtelepeket: számontartottak és a igyatkozást nemzetbűn­karon jajongták. Mint a ;: nem engedtek át sem­senkit. De mint a gazda­ak önmagukat láthatták. nyarán a frontról három íulmányi szabadságra jö­a pesti egyetemre. ir-Otthonban egy ugyan­dnagyi uniformisba buj­műegyetemi hallgatóval együtt egy szobában. ieni volt, aki hibásan be­igyarul, de társalogni ialogtunk: merev volt, íthetetlen: szász. Csoda, életre-hatón keseredett 3z emlék?! És most any-és annyi minden után. gis egy szász író életal­: köszöntésére emelem lessziről poharamat... If Meschendörfer más fá­ból van faragva. Kultú­igaz író volta lehántotta 51 az eredendő szász me-és magába-zárkózottsá­íépek ismerjék meg egymás t", mondja most is, ősz olvassuk a bukaresti - „és a könyvespolco­-akozó „Die Karpathen" yóiratra mutat. Ő ádta ki esztette; csak úgy talá­elelapozunk az egyikbe, 5 néz ránk és a követke­>n német nyelven a leg­dy- versek. Más kötetben rők és költők. Legitimá­z éppen elég. És még va­egfőbb: Meschendörfer, a kböl ítélve nem lett ná­lehetett Hitler-hívő, és tt Hitler-hívő. A kul­ehát a megismerés és embere volt: a közve­: ismertetés pionírja és gyűlölet-árok fanatikusa. nyelvének volt és ma­ik hűségese, úgy ahogy násolc kisebbítése, károsí­<ül! írót műve prezentál. Az ün­neplő emlékezésekből megtudjuk, hogy Meschendörfer regényíró és esztéta. Főműve: „Die Stadt im Osten", Kós Károly fordításá­ban, magyarul is megjelent „Co­rona" címmel. (Brassó német ne­ve: Kronstadt volt, és pecséte­ken latinul: Corona). Ezt a re­gényt nem ismerem, de Meschen­dörfer nevére, felvillanyozottan végigfutottam a könyvespolc M betűit és meg is találtam az ed­dig el nem olvasott regényt, melynek címe- „Der Büffelbrun­nen" (Bivalykút). A Bivalykút szász regény, 1914 előtti brassói emberek története, de cselekmé­nyének tere Montecarlótól a Fe­kete tengeri Bivalykút — román nevén — Mungea Punar — nevű kis faluig terjed. A cím a központi magra utal: a forgótengelyre, de ma­ga a regény lényegében és szer­kezetében nincs szervesen e ten­gely köré felépítve. Fritz Kraus, a regényhős, a brassói tanár, a regény végén vezértételként ugyan kimondja: „Bivalykút volt életem döntő fordulata" de e ki­jelentésének nincs sem alkotó, sem sugalló regény-vetülete: az élmény kiaknázatlanul elfúl, el­vész a regény-anyag bőségében! Meschendörfer regénye túlhizlalt. Paradoxmód: épp gazdagsága, bő­sége szegényíti. Hét regényre fu­tó anyaga kiveri a tengelyt a helyéből: az író mindenhez hozzá­kap, mindent, megérint, de végig, mélyig, lényegig nem mond, nem él ki semmit sem. Atanár regénye Georg Trakl­lal kezdődik. A modern német halálköltészetnek ez a Inagy alakja, 1914 elszörnyedt ön­gyilkosa lesz Kraus indító és leg­főbb problémája, de a regény vé­ge felé elsiketült az érzéke: „Csak olyan művészekre van most szükségem, akik engem, a vívódó embert erőssé tesznek, bátorrá és földközelivé". Közben azonban épp ezekért a megértetlen Trakl­okért kell harcolnia óhitű rekto­rokkal és ennek kérdésére: „Kell ez nekünk, szászoknak?", így fe­lelni: „A művészetnek annyi köze van a népi harckészséghez, mint a milói Vénusznak a peloponnezo­szi háborúhoz". A költőkkel hő­sünknek e szászok között nincs szerencséje. Gazdag, de kegyet­len apósának, a sörkirálynak pla­kátjai még a szomszéd Románia legszélső csücskén is feléje vi­gyorognak: „Le a kalappal! A Dietrich név messzebbre jutott mint Goethéé és Schilleré". Csak ez a Dietrich mondhatja aztán megvitón és saját családjában tragédiát elvetőn: „Ki az a bo­lond, aki egy fillért is ad ki könyvekért, melyeket a vonatban olvasás után úgyis eldob at em­ber '!" Csak ez a Dietrich tudja a hanyatló fekete-tenger-parti német település házait adósság feíébfn felvásárolni, anákül, hogy tudomást venne lakóikról mint németekről és emberekről! Fritz Kraus ugyanakkor elsősor­ban mint német vesz tudomást e szegény német népszórvány pusztulásáról és kallódásáról. A kút-települések eredendő német települések: „a kút a cimberek és teutonok óta mindenekelőtt a né­met ember szimbóluma". És mi e romániai település valósága? Ordító nyomor: bojárok okozta kizsákmányolás és szegénység. \ tanár döbbenten mondja fe­leségének: „nem tűnt még fel néked, hogy ezeket az embereket a tenger csak mint ló­úsztató érdekli. A gyerekek in­kább a porban fetrengenek, mint száz lépéssel odébb a finom ten­geri homokban ... játékszereik közt nem találsz egyetlen hajócs­kát sem." És ez az érzéketlenség, ez a tompultság egy-két órára átcsap lázadásba is, amikor a bo­járral szemben elvesztik évtize­des perüket és Igy a fejük felől a háztetőt is. A lázadás viharsze­le hirtelen végigseper a falun, de egy tudós rezignáltán jegyzi meg. most elmennek a kocsmába, ott elkeseredésükben holtrészegre isszák magukat, és holnap kol­dusként mennek kunyerálni a bojárhoz... Kraus, a szász, ijedten figy'eli e néphullást és elszegényedést, felelősnek tudja és mondja ma­gát: „mint német bűnrészesnek érzem magam"... de a bivaly­kúti tragédia a népkallódáson túl elsősorban szociális probléma és szociális okozat, melyért minden ember elsősorban mint ember fe­lelős, és amelyért természetsze­rűen mint ember válik bűnré­szessé. A bivalykúti élmény és probléma csak így válhatott vol­na a regény szerves és maradan­dó forgótengelyévé, és hőse ezzel a felismeréssel lehetett volna tel­jes emberi mondanivaló: megis­merés, vállalás, hitelesség hordo­zója. Igy csak lírává színesedett és szimpatikussá szépült: olyan szásszá, aki merevségében és me­revségéből — épp ez emberi élmények következtében — egyre inkább keresi és találja meg az emberközösségi kapcsolatokat más nemzeteknél: a magyaroknál és románoknál. lfiigy tavaszi estén a csillagos ég alatt borozgatva, ott ül a regény vége felé a román pópa, a magyar orvos és a né­met tanár. A bor és a cigány külön-külön álmokat idéz: mind­egyik a maga népére, sorsára gondol. A pópa a jövő horizont­ján az új román ifjúságot, „me­lyet egy új kor fog a felszínre dobni. És a hegyekből és a sötét erdőkből özönlenek majd népének számlálhatatlan ezrei... A szász tanár és a magyar kényúr hátrál­nak ... és te férfivá érett if­júság egyszer uralkodni fogsz a Tiszától a Fekete-tengerig". A H magyar orvost a cigányzene hol a magasba rántja, hol a mélybe zu­hintja, gyönyör és jaj "között hánykódik, „sírva vigad". „Egy egész nép sírását hallja, évszá­zados sebek törnek fel, egy nép töri szét bilincseit, és áll vakító glóriában a világ előtt... de a cimbalomverő kemény ütésére szélv'har zúg és seper végig a pusztán, és az Ázsiából jött nép újra egyedül árvul Európa szi­vében". A gondolat néma han­( gulat-sorát a német tanár zárja le: „Erdélyi testvéreim, ne­künk németeknek jogunk van itt ülni. Németek nélkül, te magyar és román testvérem, még ma is kiskorúak lennétek... Népem, a világ nemzeteinek tanítója... belőled egész Európa beszél". árom nemzet, három nép tudói és álmodéi, így, ilyen hangulatban ülnek egymás mellett: „Mindegyik gondolatban a maga körülkerített várában ült, de mindhárman leengedték a fel­vonó-hidakat. Egyik sem akarta a másikat bántani, vagy megsér­teni". Amit itt e poharazás köz­ben hallunk, az a közvetítés pri­mér alapformája és alapfogalma­zása. Hangulat, vágyálom dolgozik itt: mindegyik elsősorban önma­gát látja és gondolja, de az egész Í9y. együtt elmondva és egybe­karolva, egyik felé sem hat bán­tón, sértőn, vagy kihívón. És ez a döntő, ez az emberi. Leeresztett felvonóhidak: Me­schendörfer a kezünkbe adja a szabad közlekedés, a vélemény­csere kulcsát. Csak így lehet em­bermódra élni: egymást nézve, látva, látogatva, egymást gazda­gítva és becsülve. És ez, ennyi nyolcvanéves lét máig érő vég­summája. Ember mondja, író mondja, aki mindenek felett és mindenek előtt saját népét félti és szereti: érte van, vele van, hasznára, gazdagítására, védel­mére és gyönyörűségére, de úgy, hogy abból senki más népnek kára, baja, jaia ne származzon! Szász író példázza a tanulságot, a Kárpátok, a Duna-táj a leg me­revebb, legzárkőzottabb népcso­portjának tagja. És nem tudtunk róla. Könyve évek óta ott állt a polcok során és nem nyúltam utána. És Igy vagyunk, így le­szünk egymás bűnösei: oldalra ejtett ismeretlenjei. Közvetítésre kötelezett emberek, kik elhanya­golták tisztüket: a megismerést, a tolmácsolást, a közvetítést, a híd verést! • V-, eschendörfer esete jó iskola volt: az ismeretlenből parla­menterként hirtelen felragyogott egy csillag. Hírhozó, hírvivő, j,ár­ör, aki nem ellenség: „És ime az égen már feltűnt az első csillag, nyugtalan lobogással az első járőr, utána felbukkant az előcsapat és mindig újabbak és újabbak jöt­tek, míg végül az egész fekete égbolt ezüst szemekkel tarkázott remegéss°l megmozdult". És Me­schendörfernek e megkapó ha­sonlatával be is fejezhetjük monda­nivalónkat. Csillagok ragyognak az éjszakában: a szellem világító csillagai, a szellem egymás fé­nyétől felgyulladó üzenetei. FÁBRY ZOLTÄN 13

Next

/
Thumbnails
Contents