A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-13 / 2. szám

Ferdinand Gabaj Furcsa találkozás Pozsonyban lüktet az élet. Én meg ülök a napsütésben a város közepén. De nini, csak hogy ki nem ugrik a szemem: az átellenes árnyékos oldalon egy apóka foglal helyet a lócán ... szakasztott olyan, mint a megboldogult Szentkereszty, szülőfalumból, Porúbkáról. Égszínkék szemek, pergamenszerű ráncos arc, sőt az a mintegy díszül odaragasztott takaros bajusz, no... semmi kétség, ez a megboldogult Szentkereszty, egykori szomszédom! Nézem, nézegetem öt, — és fülig pirulok. De amíg így pirulok, elmondom önöknek a megboldogult Szentkeresztyvel szemben fennálló régesrégi tartozásom történetét. Jó harmincöt éve már annak, hogy gyerkőcként ugrándoztam a szülői ház szűk udvarán. Az udvart a közeli Vágból éppen akkor összehordott hófehér kavicsréteg borította. Próbálják csak hozzávetőlegesen elképzelni a helyzetet: a Vág, mellette Szentkereszty viskója, a házikóval párhuzamosan az út, feljebb a kert és a kert hosszában a kaviccsal teleszórt udvar. És hát ez a kavicsréteg kimondottan arra csábított, hogy sorra kezembe vegyek minden egyes kövecskét és a kerítésre felfutó babszárak fölött a Vágba dobáljam. Nem tudok ellenállni a csábításnak. A szappandarabkához hasonló kövecske nyílsebesen repül a bab, a kert, a házikó fölött a Vágba — és ott: cupp ...! Egy éles csobbanás, Szentkereszty házikója mögött ugyanis titokzatos mélysége vcdt a Vágnak, ezért morajlott a kő nyomán, akár a katlanban. Egyre nagyobb kedvem telt ezekben a csobbanásokban, addig dobáltam a kövecskéket a vízbe, míg végül egész elzsibbadt a karom, és így nem csoda, hogy az utolsó kő el sem repült a vízig, csobbanást sem váltott ki — hanem rettenetesen megcsörrent Szentkereszty viskójának ablakában. És a feszült csendben a kárvallott házigazda köhögése meg kiabálása szállt felém ... Szorongás vett erőt rajtam — egyenest a fáskamrába futottam és néhány pillanat múlva egy nyalábnyi forgácsot vittem be anyámnak a konyhába. Éppen brindzás galuskát főzött ebédre. — Látod, milyen ügyes vagy, fiacskám, — mondja anyám. — Éppen a forgácson járt az eszem! Rakjál csak, rakjál a tűzre, mindjárt kifőzöm a galuskát, azonnal itt lesz apád a fűrészről ebédre... Nekem ekkor már karikák táncoitak a szemem előtt, nyakamon doboltak az erek, de azért igyekeztem zavaromat szóval palástolni. — Máris teszek a tűzre, vékonyka, vékony, vastag darabokat... Anyám tésztadagasztás közben hirtelen kitárja az ablakot és felelni akar Szentkereszty jajveszékelésére, de ekkor a nevemet l\allja emlegetni... Igaz, hogy az öreg nem mindig találta fején a- szögét, mikor az én nevemet emlegette, mert nem mindig én voltam a bűnös, és ezért most is rászólt az ablakból, hogy hiába berzenkedik, mert fiacskája engedelmesen ül a tűzhely előtt és derekasan rakja a forgácsokat a tűzre. Én eközben szorosan a tűzhelyhez lapultam. Szájjal, szemmel. kézzel bizonygattam, hogy én ... hm, a hófehér kavicsot udvarunkból a világ minden kincséért nem dobálnám vissza a Vágba. Sőt, úgy gondolom, hangomnak megfeleld árnyalatot adva sajnálkoztam, mennyit fáradozott apám és mennyit anyám is, mikor esténként talicskákkal hordták a kavicsot! Erre aztán anyám még nyomatékosabban torkolta le Szentkeresztyt, hogy mára másutt keresse a bűnöst. És mikor megjött apám, hiába magyarázta neki a szomszéd a viskója előtt a lehető legaprólékosabban, hogyan akart a kő a Vágba repülni, de az ablakba tévedt. Sőt égszínkék szeméve! udvarunk felé hunyorított: a mögül a futó bab mögül repült oda a kő! Apám végül is megingott, de anyám az ablakból határozottságot öntött belé: — Ne hidd, apjuk, a gyerek idehaza ül és fűt. Szó nélkül ettük a galuskát. Nekem még a töpörtyű sem ropogott úgy a fogam alatt, mert egyre csak apám első szavát lestem. Külsőleg a megtestesült jóságnak látszottam. Három napig csak lábujjhegyen jártam a kavicsunkon, három éjjel lencsényire szorítottam össze a számat, csak hogy még álmomban se áruljam el magamat... Hogyha tagadni, hát tagadni „sziklaszilárdan"! Könnyű lelkiismerettel vettem magamra a terhet. Apám végül egy vasárnapon, amikor már nagyon fúrta az oldalát, hogy Szentkereszty hallgatólagosan még mindig kitart eredeti véleménye mellett, elhívta Neubauert, a már szintén megboldogult felső szomszédot, hogy segítsen engem megpuhítani, furfangos érvekkel kelepcébe csalni és vallomásra kényszeríteni! Apám segítőtársa majd csak hogy keresztül nem szúrt tekintetével, sóhajtozott, mosolygott, bizonygatta, hogy apám nem akar megbüntetni, csak a kivert ablakot szeretné megfizetni.. . De én sziklaszilárd maradtam: Ш Щ ~ év. És a mindig egyforma Szentkereszty, égszínkék szemével, pergamen-arcával és a mintegy dísznek odaragasztott bajszával ... több mint harminc évig békességben élvezte a nyugdíjat, köhécselt meg szidta a gyerkőcök ifjabb nemzedékét. Tavaly előtt látogattam meg öt utoljára, éppen János napkor múlt kilencvenhárom éves, a legények rendszeresen zenével jártak öt köszönteni, mint a falu legidősebb emberét... De múlt év nyarán már nem találkoztam vele. A wvasz végén csendben elhunyt. Azt beszélték róla, hogy liszteskását főzetett magának, írót ivott rá és alkonyatkor örökre elszenderült. És én most itt ülök a parkban a napon — ő meg átellenben az árnyékban! Nem, nem dobáltam vissza a kavicsot a Vágba. A Vág pedig folydogál! tovább, szálltak az évek, én közben kijártam az iskolákat, le is szereltem ... Szentkereszty szomszéd, a nyugdíjas útkaparő, lebontotta .viskóját és helyére mákvirág színű cserepes, téglaházikót épített, én is meg ő is megfeledkeztünk már a régen összetört ablakról... Én azonban mégsem egészen! No de hát érett korban hogyan is térhet rá a beszélgetés közben az ember a gyerekkor csíny tevéseire? Mikor évről évre néhány napra szülőfalumba látogattam, mindig elbeszélgettünk, kezet szorítottam, megvitattuk a világ eseményeit, újra kezet ráztunk — és megint elsuhant egy egész Vörös vagyok, akár a rák, majd nyomban falfehér, a szívemet a torkomban érzem, szemem előtt karikák táncolnak. Hm, a mi fehér kavicsunk, az ö fehér bajusza — valahogy minden összefolyik képzeletemben. Ülök és megpróbálok úrrá lenni érzelmeimen. Az ő réges.ég elhangzott szavait suttogom magamban. Egyszer valaki úgy röptében megkérdezte az öreget: — Nem látta véletlenül a jegyzőnket, Szentkereszty úr? 6 pedig elköhintette magát és égszínkék tekintetével az útra mutatott: Most, éppen most száguldott el erre azokon a felfújt kolbászokon. Vagyis biciklin.