A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-04-14 / 15. szám

Aliget fái napfényben áznak. A tavasz lehelete megérintette a gallyakat, s a rügyek már készülődnek az életre. A hatalmas nyárfák ágain cinkék csivognak, hívogatják a kikeletet. Alig jár ember a sétányokon. Kevés még a látnivaló. A föld ragacsos, vizenyős, kopár. De ni, amott már kibontotta a som élénksárga virágait. A tavasz első menyasszonyi csokra, kis sziromcsillagok. A díszcserjék körül asszonyok hajolnak. Gereblyézik a tavalyi avart, gyomlálnak. Gyúrják, morzsolják a sötét földet, vörös kezükfeje sáros. Idébb gumicsizmás férfi bajmolódik. Fűzfavesszőnyi fácskát ültet. Lám, a dunamenti liget gondozói is készülnek a tavaszra. Ráköszönök a gumicsizmásra. Bólint. MeMé szegődök, figyelem keze játékát, életet plántáló mozdulatait. — Magnólia — ejti felém a szót. — Cserje. Gyönyörű, a tulipánhoz hasonló íves virágai vannak. Gyengéd tekintettel simogatja a fácskát és tavaszi áradásként tör fel belőle a szó. Kiss Sándornak hívják. Négy éve dolgozik ebben a szakmában. Rátermett, ügyes ember. Ezért lett a < park-kertészek vezetője. Hét embert iirányít, mert ennyi gondozza most a ligetet, ezt a 22 hektárnyi területet. A liget középpontjában, ahol a Petőfi-szobor márványa szikrázik, díszcserjést létesítenek. Kiss Sándor lelkendezve mutatja a földtúrásokat, ahová díszcserje kerül. — Ötszáz cserjét ültetünk ebbe a körbe — mondja. — Leginkább örökzöldet: rododendront, lauruszt, tiszafát. — És itt a sétány mellett miféle vesszők ezek? — Azáleák. Tavaly háromszázat, ezidén ötvennel keve-AVASZ ^ sebbet ültettünk. Ezek is tetszetős cserjék, v'rágjuk sokszínű. Néhány lépéssel odébb, pünkösdi rózsák. Nem. Rózsák még nincsenek, de már feszül a sok bimbó a vöröses rózsabokorban. — Egy-egy bokorban 30— 40 rózsa terem — teszi hozzá Kiss bácsi. — Mennyi fát, cserjét ültetnek e tavaszon? — Két és félezret. Űj cserjéseket létesítünk és egy rózsafa ligetet közvetlenül a ligetfalusi országút mellett. Ezenkívül körbefutó utacskát a szerelmeseknek. Kiss bácsi szeme-sarkában összeszaladnak a ráncok. Ravaszkásan hunyorít. — Ez az utacska átvezetne a cserjéseken s padokkal szegnénk, itt megbújhatnának a párok a kíváncsi tekintetek elől. összenevetek Kis bácsival. Olyan, mint valami vidám, Faun, a szerelem tréfás istápolója. Csupa napsugár a liget. Kiss bácsi meginvitál egy sétára. Meg akarja mutatni birodalmát. Kerülgetjük a sarat, a pislogó tócsákat. Előttünk hatalmas törzsek szürkésfehéren, egymásba akaszkodott ágakkal. Érdekesek ezek a fák, törzsükről hámlik a kéreg. Vetkőznek. így szól útitársam: — A liget legöregebb fáli ezek: délamerikai platánok. Becslésem szerint 350— 400 évvel ezelőtt ültethették őket, amikor még lovasok száguldoztak ezen a tájon. Vékonyka fára mutat. — Ez is délamerikai platán. Tizenhat éves és még alig ujjnyi vastag. Nagyon lassan nő a fa, egy évszázad meg se kottyan neki. És állandóan vedlik, hét év alatt vetkőzik le teljesen s azután ellölről kezdi. A platánok szomszédságában fehér nvírek ágaskodnak, nyárfák, jegenyék terebélyesednek. — Hány fajta fa van a ligetben, Kiss bácsi? — Körülbelül 130 fa és cserje. Ebből 30 a tűlevelűek családjába tartozik. Alacsony koronájú, boglyas fa mellett állunk meg. Csupa romantika, olyan mint egy kócos asszony. — Ez a bingó-biloba, a kínaiak és japánok szent fája — magyarázza Kiss bácsi. — Nagyon ritka Európában. Nagy legyőzőalakú levelei vannak. Ezt a fát mindig festik, a festőművészek kedvence. Tapodjuk a sarat és szemlélődünk. Mellettünk szomorúfűz csüggeszti ágait, távolabb vasfa, tulipán-fa álldogál. Ittott madáretetőkbe akad a szem. — Magam eszkábáltam valamennyit — jegyzi meg kísérőm. — A madarak aranyat érnek, hiszen egy cinkecsalád évente 24 millió kukacot, bogarat pusztít el. Amikor idekerültem, alig volt már madár a ligetben. Csak a varjak károgtak. A vásott suhancok elkergették őket, csúzlival pusztították. Madáretetőkkel csalogatom vissza a cinkéket, s a jó emberek ellátják az etetőket maggal, kenyérmorzsa -val. Az ösvény szegélyén betonpadok hevernek, mintha valami agyaras vaddisznó forgatta volna ki őket a földből. — Mi történt a padokkal? — kérdezem. — A suhancokat dicséri — feleli Kiss bácsi epésen. — Kerülnek jómadarak, akik letörik a iákat, kifordítják a padokat, a szemetes vödröket a földből, lecsúnyítják a szobrokat. Ötven darab szemetes vödör vai. a ligetben, kérem, de már ezerszer beástam őket a földbe. Hiába, újból kidöntik. Pedig 80 kilós betontömbből van ez aljuk. — Érthetetlen. — A nevelés hiánya, kérem. Nem szoktatják rendre a gyerekeket. Némely suhanc még a százéves fákat is kinyűné, ha tudná. Virtusból, rosszaságbői? Magam se tudom. Jaj, pedig de rosszul teszik! Közben a rózsakerthez érünk. Természetesen kietlen, kopár még a lugas, a rózsafák még földdel takaróznak. Kiss bácsi nagyot nevet. — Csodálkozik? Ha majd virágba borul a liget, akkor látogasson el, olyan lesz itt, mint a mesebeli csipkerózsa kertje. Egy pillanatra elmélázik. — Szeretni kell a fákat, virágokat, madarakat, szeretni kell a természetet. Én szeretem, azért is választottam ezt a mesterséget. De azt akarom, azért dolgozom annyit társaimmal, hogy mások is megszeressék. Azért gondozzuk az igyekezetnél is nagyobb szorgalommai a ligetet, hogy a dolgozók jól érezzék itt magukat . . Nem, nem kedvetlen!-' tenek el a vásott kamaszok, sőt — megedzenek. Majd ráébrednek egyszer ők is, hogy óvni kell a természetet... Ráneveljük őket... jószóval. Cseperegni kezd. Elbúcsúzom Kiss bácsitól s az esőt gyöngyöző fák alól magammal viszem a tavasz üzenetét. Dénes György Városom Kérdés Hördül felém a rossz szó: a sorsom vörös posztó. Akit védenék, nem véd, kipányvázza a lelkét. Mindennap hadrakelve, százszor a földre verve, mondd hát? áldás vagy átok fájni az igazságot? DÉNES GYÖRGY Az esti utcán járok hallgatag, bámulnak rám a néma, vén falak. Tornyok, erkélyek, rácsos ablakok ... Pozsony utcáin csendben ballagok. Elcsattant csókok nyomát keresem, embervér foltját régi köveken. Szük utcákon koppan halkan léptem, eső szitál sárga lámpafényben. Alszanak már, kik falad közt élnek, csak szívemből száll feléd az ének: szerelmet vallok néked Városom — igéző, bűvölő, örökszép Pozsony. U1HÁLKA GYULA A réz is sárga Nem mind aranv, ami fénylik; a réz is sárga. Mondják majd, hogy hidd el; mondják: s a bíztatásra dobd az értelem savába sárga pénzed, s ha megzöldül, biztatódnak vágd fejéhez. GYURCSÖ ISTVÄN űooooocmxxxxxoccK