A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-24 / 12. szám

гм Csemadok népművészeti csoport/А» jainak központi bemutatója a lti& llA^k mából merült fel ismét ez a kérdés, amit már a fáklya" hasáb** ^^ jain is' feszegettünk, de nyitjára nem jöttünk. Ez igaz' de talán mégsem olyan kilátástalan a helyzet a népművészet kérdéseinek megválaszolásában, mint arról Gyurcsó István írt „A Hét" 5. számában. Hiszen elhangzott nézeteinkkel, söt javaslatainkkal már jó egypárszor kopogtattunk a népművészeti kérdés díszesen faragott kapuján. A hiba inkább itt volt, -»ft.,és félő, hogy ismét ott lesz — hogy egyeSek, néha éppen az illetékesek, nem hallották meg; mások teljes mélységében nem értették és talán nem is "értik; és főleg ott, hogy senki sem összegezte az elhangzottakat, értékelte a leírtakat. Kár! Pedig csakis így juthatunk közelebb a „Mit, hogyan, miért?" kérdések megválaszolásához. Én azt hiszem, ez az egyik nyomós oka annak, hogy egy helyben topogunk, mert az elmúlt idö alatt bizonyára sikerült volna már egy-két kérdésre szakembereinknek megtalálniok a helyes választ. (Igaz, nem biztos, hogy az említett írásban a folklórkonzervációt emlegető szakember csakugyan szakember, még akkor sem, ha a cikk írója minden áron annak becézi!) Mit? Népművészetet, Mert a népművészet és főleg a tánc, zene, ének, embernevelő lélekformáló hatása még az irodalomnál is mélyebben jár és sokkal általánosabb. Nagyon jól tudjuk, látjuk, hogy igazi jó irodalmat még mindig kevés ember olvas. A tánc, ének, zene azonban mindenkinek kell. A muzsikát úgy is mint dallamot, úgy is mint ritmust minden egészséges ember szomjazzá. Azt hiszem, hogy a magukat botfülűeknek nevezők is szeretik legalább a könnyen érthető táncdallamokat. Nos, a zene, a népművészet embernevelő és társadalomformáló hatását ehhez kell mérnünk. Lehetetlen az embereket csupán értelmes gondolatokkal, tudománynyal, irodalommal, politikával megnevelni és átformálni, ha ízlésük, ösztönviláguk ugyanakkor gondozatlan marad. Röviden összefoglalva: akinek a kultúrigénye csak a felületes, olcsó, az érzelgős, vagy cinikus lelkületet árasztó konzum„kultúra", arról az egyénről igen nehezen képzelhető el, hogy tisztult kollektivista szellemtől áthatott kultúrember Miért? Mert az igazi művészet katarzist, lelki emelkedettséget jelent az emberiség számára. Bach muzsikájában éppúgy ott van ez a lelki emelkedettség, mint a legszebb vallásos énekben; a parasztok és pásztorok, általában mindet) igazi közösség társas éneklésében, muzsikálásában, táncában is ez adja az igazi hatóerőt. Ez az egyik éltető forrása pl. a vallásoknak és egyházaknak is. Abból élnek, hogy az emberek lelki szomjúságát a szépség után, és az emberek társas hajlamait igyekeztek megszervezni templomi és gyülekezett éneklésben, vagy muzsikálásban kísérelték meg ezeket a vágyakat és hajlamokat kielégíteni. Ez erősebb, állandóbb és maradandóbb kötöerőnek bizonyult, mint minden teológiai magyarázat, erkölcsi prédikáció. Az igazi művészet: katarzis, — lelki emelkedettség, megtisztulás, A népi muzsikálásban táncban, énekben pediq még inkább az. A népművészet kifejezi az ösztönök' minderi rezdülését, az emberi természet minden valóságát, tehát a szépséggel fegyelmező ritmusrendet, a harmónia vágyát, de ugyanakkor a teljes lelki és erkölcsi oldottság anarchiáját is. A tanulság pedig ebből az: ha a túlvilágra tekintő vallásoknak meg kellett tanulniok a népek nyelvén szólni, akkor a szocializmusnak még inkább tudnia kell ezt. De menjünk sorjában. Az említett írásban azt olvassuk: A megállapítások nem térnek ki arra a kérdésre, hogy mennyire alkotás, amit népművészeti csoportjaink felmutatnak, és mennyire jól begyakorolt mutatvány." Ez — áttranszponálva a képzőművészet terere — azt jelenti, hogy nem tudunk különbséget tenni a művészi festmény és a közepes fénykép között! Mi az alapkritériuma minden művészeti interpretációnak? Az, hogy az előadó átélje az éneket, táncot, azt teljesen magáévá tegye, úgy, hogy a tánccal vagy az énekkel velejáró érzéseit, gondolatait is hozzáadja, kifejezze. A népművészetnél ez azt jelenti, hogy a szereplők az előadott jelenetet a nép életének szerves részeként kezeljék, mert azt másként nem tudják átélni. Csakis a szerep átélése, az életörömöt vagy bánatot a legteljesebben kifejező játékosság ragadja magával a közönséget és jelent magának a szereplőnek is ezáltal élményt. Hogyan érhetjük el ezt? Erről sokkal többet kellene beszélni és főleg írni. Azonban hol közölhetnek szakmai írást? Csak a „Népművelés"-ben (A népművelési központ bulletinje). Ezt a lapot pedig majdnem sehol sem ismerik, a tanítók szívesen olvassák, de nem jutnak hozzá. Kérünk több példányszámot. Jusson el ez a nagy hivatást betöltendő lap csakugyan minden népművelési dolgozó kezébe 1 A továbbiakban Gyurcsó István ezt írja: „Ha azt akarjuk, hogy a népművészet ne csak muzeális érték, csodálatos furcsaság maradjon, hanem díszítse, gazdagítsa és ízlésre nevelje a jövő emberét, akkor ezt a munkát nem bízhatjuk egyedül a műkedvelő csoportokra." És ez a kérdés nyitja: irányítani tudni elméletben és gyakorlatban. Ha ezt megoldjuk, úgy népi együtteseink a szórakoztatáson kívül egyéb fontos hivatást is betöltenek: a már-már feledésbe merülő népművészetet ismét tulajdonává teszik a falvak és városok lakosságának. A riépi együttesek és a nép kapcsolatában tehát ugyanannak kell történnie, ami alapjában az alkotó egyén és közössége között mindig is történt: kölcsönösen hatniok kell egymásra, kölcsönös cselekvéssel müvelniök, alakítaniok kell művészetüket. Ez az alapja .— az iskolai zeneoktatás mellett — a népművészeti anyanyelv megteremtésének. Ma már mindnyájunk részére természetes,v

hogy az anyanyelv ismerete nélkül minden tudásunk csupán meddő dadogás. De vajon miért nem természetes az is, hogy a zenei, vagy általánosabban a népművészeti anyanyelv ismerete nélkül minden művészeti alkotás csupán idegeri, érthetetlen megnyilvánulásként hathat ránk. Most arról van szó, hogy a dolgozó tömegek örökre ottragadnak-e a szekundér európaiság muzsikája, a bécsi konzumzene, az olcsó szentimentalizmustól csöpögő úri magyar nóta, avagy éppen a kozmopolita zene-halandzsa hínárjában, vagy pedig eljutnak az új magyar müzene élvezetéhez, megértéséhez. A modern magyar műzenét minden európaisága mellett át- és átszövik a népzene elemei. Melodikája, hangnemei, ritmikája adnak neki erőt, színt, különleges* hangulatot és valami megfoghatatlan egyéni jelleget, hiszen, mint Kodály mondja: „a műzene a népzenéből nőtt ki, annak szerves folytatása, kifinomult, befejezett foka". (Csak gondoljunk Kodály: „Ó mely sok hal...", vagy Bartók: „Házasodik a tücsök ..." mesteri népdalfeldolgozásaira, és belátjuk az idézet igazát!) Elképzelhetetlen a mai magyar zene megértése a népzene ismerete nélkül és elsőrendű fontosságú ez a mi szakembereink, tanáraink, Csemadok funkcionáriusaink számára, akiknek a kiváló, haladó instruktiv zeneirodalmat kell propagálniok, megismertetniök a zenére szomjas tömegekkel. Ezért kell oly érdeklődéssel, szeretettel közeledni a magyar népdalkincshez, mert ennek ismeretén át visz az út a Bartók— Kodály kórusok, a Gyermekeknek, a Psalmus és számos más, felbecsülhetetlen értékű remekmű megteremtéséhez. S vajon elvehetjük-e az ifjúságtól akár a kozmopolita zenehalandzsa értéktelen dallamficamait is anélkül, hogy helyette ne adnánk valami jobbat? Nem! Adjunk népművészetet a tömegeknek, ez a legbiztosabb út az igazi jnagyar népművészet élvezetéhez, mely hatásos fegyver az ízléstelenség ellen. Ez kell, hogy célja legyen a népművészeti munkának. Ez a munka azonban nem öncélú, mert a művészeti élmény „nincs izolálva, nincs az ember normális életéből kiszakítva. Minden művészi élmény előtt és utána van valami. Mindig egy konkrét ember az, aki azt a művészi élményt kapja, és hogy az a művészeti élmény milyen lesz, az nemcsak a műalkotástól, hanem ettől a műalkotás előtti emberi fejlődéstől is függ. És ha a műalkotás mély, nagy, megrázó hatást tesz az emberre, aljkor az nem marad puszta művészi élmény, hanem a művészi élmény után az illető ezzel az élménnyel gazdagodva — visszatér az életbe." (Az esztétikai visszatükrözés problémája, 243. old.) Minden művészet-nevelési kérdésnek a művészetek e hajtóereje szabja meg a feladatait, felelősségét és céljait is. Márpedig, ha ilyen nagy hordereje van a művészetnek — és a mi korunknak, az elhaló kapitalizmus és a születő szocializmus korában elsősorban és speciálisan a népművészetnek — akkor a népművészet nem játékszer a széppel, nem szórakozás a művészi képesség lehetőségeivel, hanem komoly és felelősségteljes hivatás. Mert a szép, a művészi élmény, az esztetikum nemcsak az élet díszítő eleme — az is — nemcsak a felüdítés eszköze — az is — nemcsak az üdítő kikapcsolódás pihentető állomása — az is — hanem: embert és társadalmat alakító és felemelő megnemesítő és jobbá tevő, előbbre vivő és forradalmasító tényező. Ez — véleményem szerint — a Gyurcső István által felvetett „miért"-nek az „azért''-je. Mózsi Ferenc MIT, HOGYAN MIÉRT? 14