A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-13 / 2. szám

SOK KHARYBDISZ KOZT... Egy műkedvelő színkör története Ödön ház sötét udvarán bukdácsolok keresztül. Csak egy pinceszerű helyiség üvegajtaján át szűrődik ki hívogató fény. Jó helyen járok. Leereszkedem a meredek lépcsőkön és már ott is állok a Déryné Színkör „klubhelyiségének" küszöbén. Hosszú asztal körül ülnek az éppen jelenlevők, csak úgy télikabátban, mert fűtésről szó sincs — leheletünk vígan füstöl fejünk körül. A terem végében parányi színpad szerénykedik most sötéten és csendesen. Annál vígabbak az asztal körül ülők. A hideg sem lohasztja kedvüket, régi pozsonyi történeteket, anekdotákat mesélnek egymásnak. Leülök én is, tovább mesélnek. Nézegetem az arcokat, fiatalok és idősebbek vegyesen. Ök is rám-rám tekintenek, mintha latolgatnák, ugyan mi szél fújt egy „civil" embert az ő pincének túljó, de klubnak rossz helyiségükbe. Végül is komolyra fordul a szó. Szín játszási kérdésekre, amelyekbe mindenki beleszól. A legidőszerűbb probléma, vajon színrehozzák-e a Csárdást, Budai Dénes és Szilágyi László operettjét? Mindenki leteszi a maga garasát, de szemmelláthatólag sokat adnak vezetőjük, Lőrincz János véleményére. Sovány, sápadt arcú ember ez a Lórincz elvtárs. A Tvar egyik műtermében dolgozik és mondhatni minden szabadidejét a műkedvelő csoportnak szenteli. — 1951-ben alakult meg á csoport — meséli — a Práca üzemi ROH csoportja keretében. Akkor még jobb idők jártak ránk. Volt rendes helyiségünk, színpadunk is. Igaz, azt is magunk építettük — teszi hozzá. Lassan kikerekedik előttem a csoport élettörténete és önkéntelenül eszembe jutnak az antik sorok: „. . . sok Kharybdisz közt, sok ezer veszélyben izzada orcánk ..." Bizony, sok viszontagságon küzdötte magát keresztül ez a tizenöt ember. — Néha többen voltunk, néha kevesebben, — fűzik a szót lassan bizalomra kapva a többiek is. — De a mag kitart. Elgondolkoztató és megható az az akaraterő, amivel ez a maroknyi műkedvelő gárda harcol a létért. Hagyományai ugyan megvannak ehhez a munkához — már a régi De lássuk csak, hogyan élnek utódaik. Egymás szájáról kapják le a szót Lórincz, Derzsi Sarolta, Varga Balázs és a többiek. Egy évig tartoztak a Prácához, 1952-ben azonban mint a város községi vállalatai mellett működő „Vörös sarok" felvették a Déryné Színkör nevet. Ezzel körülbelül ki is merítettük a kapcsolatnak a jellemzését, amely a színkör tagjait a községi vállalatok szakszervezetéhez fűzi. Létezik ugyan egy szakszervezeti bizottság és azon belül felelős tényezők, akiknek az üzem kultúrvállalkozásait erkölcsileg és anyagilag támogatniok kellene, de ezek a funkcionáriusok igen egyszerűen oldották meg a dolgot: — Játszszatok — mondják — gyarapodjatok, szerezzetek az előadásokkal pénzt. Nagyrészt az ilyen álláspont következménye, hogy a Déryné Színkör lehetetlen körülmények között küszködik: se helyisége, se próbaszínpada, se fűtése, se megfelelő ruhatára. Bár sok jel arra mutat, hogy a bohém emberek maguk sem nagy mesterei a gazdálkodásnak. Műsorukat, amelyből a Liliomfit 30-szor, az Ingyenélóket 25-ször, a Cigányt 26-szor és Dulszká asszony erkölcsét 25-ször játszották, Dél-Szlovákia számos városkájában és falujában ismerik és kedvelik. De hogy az anyagilag rosszul ellátott csoportnak mit A Déryné Színkör két tagja az Ingyenélökben köztársaságban is játszottak Pozsonyban magyar műkedvelők, mint például a Toldykör színjátszói, de ott ilyen egyszerű ipari dolgozóknak nem igen volt helyük. Orvosok, ügyvédek, vagyonosabb polgárok szórakozása volt — erősítgetik többen is az idősebbek közül. Jelenet Szigligeti „Cigány" című színmüvéből jelent egy-egy ilyen vidéki turné, arról sokat tudnának mesélni azok, akik látták őket a várótermekben aludni vagy kenyeret vacsorázni. A Déryné színkör tagjai nem panaszkodnak. Inkább tervezgetnek és ki tudja, hányadszor állapítják meg: ha legalább jó klubhelyiségük lenne, mindjárt másképpen mozognának. Ebből a szempontból tehát ugyanaz szorítja őket, mint ami a Csemadok pozsonyi helyicsoportját. Mégsem lehet egy napon említeni körülményeiket, mert Dérynééknek távolról sincs meg az a biztos anyagi és erkölcsi bázisuk, mint amazoknak. Jól tudják ezt Lőrinczék is. Vagy három éve hajlandóságot mutattak arra nézve, hogy beolvadnának a pozsonyi helyicsoportba. Egészséges, bölcs megoldás lett volna, ám kevésbé bölcseknek mutatkoztak a helyi -csoport akkori vezetői. — Adósságaink, kötelezettségeink voltak abban az időben — emlékezik Lőrincz és még néhányan. — Nem akartunk lezáratlan számlával belépni az egyesületbe. Pozsonyban akartunk hát előadást tartani, hogy annak bevételéből rendezhessük anyagi helyzetünket. Ehhez kértük a Csemadok anyagi támogatását, de Rabay elvtárs ezt félreérthette és kétkulacsos politikával vádolt meg minket. Azt hitte, az előadás után talán faképnél hagyjuk őket. — Megtörtént a hiba •— dobja szét a kar-A Cigány szerelmespárja jait sajnálkozva Lőrincz. — Az emberek megsértődtek, a belépési nyilatkozatokat elsüllyesztették a zsebükbe és maradt minden a régiben. Közben változott a csoport arculata. Kivált közülünk Klims Nándor, Hataláné és még néhányan, akik meglepetésre éppen a Csemadok pozsonyi helyicsoportjához mentek át. Ott nagy energiával összehoztak egy színjátszócsoportot, amely betanulta Csiky Gergely „Buborékok" c. színművét és azzal szép sikereket arat a környék magyarlakta községeiben. Napnál is világosabb, hogy a Déryné Színkör két dudás csárdája lehetett. Klims Nándor átment a Csemadokba és ott a helyicsoport elnöke lett. Nem egészséges versengés, hanem káros vetélkedés dúl a Déryné és a Csemadok csoport színjátszói között. Olyan hírek is járják, hogy Klims Nándor és Lőrincz igyekeznek rossz erkölcsi hírnevét kelteni egymásnak. Szomorú dolog ez és még szomorúbb lenne, ha nem tudnánk orvosolni. Lőrinczék megpróbálták. Vagy három hónapja, hogy vidéki vendégszereplésre indultak volna, de az „ágról szakadt" színjátszókat nem sokra tartva — egyszerűen nem jött a Turistánál megrendelt autóbusz. — Az általános elkeseredésbén minden eddigi meggondolást félretéve megfogadtuk Juhász elvtárs érdemes súgónk tanácsát és felmentünk a Csemadok központi titkárságára. Ki mindenki is ment? — frissítgeti az emlékezetét Lőrincz elvtárs. Az ujjain számlálja: Juhász Gyula, Pecho néni, Varga Laci meg én. Pathó elvtárs azzal fogadott, hogy már úgyis éppen tervbe vette a meglátogatásunkat. Ebben is maradtunk, hogy majd eljön Pathó elvtárs. Ennek már több mint három hónapja. Mi várjuk öt. Pedig a Déryné Szírikörrel érdemes lenne foglalkozni. Lelkes, a kultúráért áldozni tudó embereket jelent, akiknél csak a jó talaj hiányzik a gyökéreresztéshez. Lőrinczék maguk is jól tudják, hogy nem fejlődni, de még létezni sem tudnak sokáig a fennálló mostoha körülmények között. Bár gyenge, de mégis némi támogatást találnak a Cérnagyár magyar műkedvelőinél és néhanéha a Faluszínháztól is megjelenik egy-egy érdeklődő. — Pedig mi adtuk nekik Palotás Gabit meg Huberéket is, — mondja szomorkásán Derzsi Sarolta. Dolgozni szeretne a Déryné Színkör, élni szeretne. Meg kell hát találni a módját annak, hogy az életfeltételeiket biztosítsuk. Csakis így fogják tudni a jövőben is gazdagítani magyar műkedvelő színjátszásunkat. GÁLY OLGA