A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-17 / 11. szám

a ritmus д|uveszei Ember vagy, közép-európai ember, életed, sorsod, lényed minden porcikája ehhez a földhöz köt, ahol születtél, ahol élsz, amelyet hazádnak válasz, hisz igaz, amit már annyian mondtak ki előtted: az embernek valahol otthon kell lennie. De éppen mert ember vagy, vágysz megismerni azt, ami ismeretlen, amiről mások hoztak csak hírt, de magad szemével nem láttad, ujjad hegyével nem tapintottad, orrod nem szítta be jellemző szagát. Újságokban eletidőzöl olyan írások fölött, amelyek távoli földrészekről tudósítanak és este, ha céltalanul csavargatod a rádió tárcsagombját, idegen melódiát, szokatlan ritmust kutat a füled: francia sanzont hallgatsz, elnyújtott, búsongó arab daUamokat és kínai húros hangszerek idegenszerű, mégis rokon csengésű muzsikáját. Nem egzotikumot keresel, megismerésre vágyói, öt érzékeddel ízlelni, ami új, ismeretlen. Bár magad el nem juthatsz mindenüvé — sőt, igen kevés az a hely, amit közvetlen megismerhetsz —, a városban, ahol élesz, felkeres a távoli iMág egy-egy elszakadt paránya, üvegcserépként magába sűrítve hozván azt, ami messzi földön szépvé, művészivé nemesedett. Mongolok jönnek és indusok, grúzok és malájok — már hetekkei előbb igyekszel jegyet szerezni felléptükre, mert ezrek és tízezrek vannak a városban hozzád hasonlók, akik szomjasak a megismerésre, messzi földek üzenetének látására, hallására. Plakátot látsz egy házfalon, zöldbetüs írás rajta: Brazüiana, néger művészegyüttes Rio de janeüróból. Láttára soha nem hallott ritmusok lüktetnek oenned, tompaszavú dobok hangja, szaporán surranó mezítlábas táncos léptek, és idegen szavakat ízlelgetsz: samba, mambó, baion ... Két kontinens művészetéről keresel képet, amikor este eljoglalod helyedet a hosszú nyújtózó teremben, azét a két földrészét, amely egybeforr e nép kifejezésében: az elhagyott óhazáét, Afrikáét, mely az emlék erejével szól és a kénytelen váücelt új otthonét, Dél-Amerikáét, ahol új megismerések, új dallamok és ritmusok szóltak bele a szülőföldről hozott énekbe, táncmelódiába. A színpadon képekbe sűrűsödik a várt élmény. A tánc, a dal hol a kávéültetvények robotos életét idézi, hol a néger ftíhi vasárnapját, ünnepét, a fekete földrészről hozott vallásos ceremóniát a néger király farsangi komédiája követi, a középkori spanyol szertartásosságot idéző lassú táncot járnak, majd vidáman, színpompáson kavarog a híres riói karnevál. A fából faragott dobokon ördöngösen ügyes kezek verik a ritmust, és mély férfihangon csendül fel az ének. Mindegyik szám bőséges anyagot adna kiiön-külön is az íráshoz, most azonban hadd szoljak egy táncpantominíröl, amely rám a legnagyobb hatással volt. ösi lengendő tartotta fenn az emlékezetét Nago királynak, akit törzsének javával foglya ejtettek a rabszolgavadászok, hajóra szállították és elhurcolták Braziliába. Munkás kéz kellett az ültetvények n, s az újvilággal szemben fekvő Afrika évszázadokig szolgáltatta Dobszóval születik a samba a fekete portékát, az olcsó munkaerőt. A hajón Nago király dönt: a rabszolgasorssal terhes élet helyett az önkéntes halált választja A táncpantomim a nép gyászát viszi elénk Vontatott ritmus, bánatos dallam — az egészben nyoma sincs stránkozásnak, jajveszékelésnek, méltóságteljes gyász van benne és fájdalom. Ezt az érzést fejezi ki megrázt erővel Jorge Pao tánca is. Izmainak minden rezdülésében benne van a gyász, az elmulaszt -hatatlan fájdalom. Megértjük belőle, hogy ennek- a népnek az életében müyen fontos szerepet játszik a tánc, amely a művészetnek táán legkifejezőbb megnyüvánulásává nemesedett nemzedékek hosszú során. Nem egzotikumot ismerünk meg a brazíliai néger művészek műsorában. Egy távoti nép kuttúrájáből kaptunk ízelítőt, amely formájában, kifejezésében különbözik a miénktől, de tartalmában, emberségében egyazon. — óti -Cvezreiies hagyomany — ördöngös iigyesseg Itiói karnevál