A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-03-17 / 11. szám

és felszírire emelkedéséből csak annyi a körvonalazott kép: nehéz volt. Mert a gyerekek kéretlenül is jöttek, mert a családi fa ágakat eresztett! Gyakran megakad a szó, köhögés, elfullás akasztja meg. — S az egészsége? — A vájár egészsége is fogy, mint a vasérc. Míg fiatal, rakja a csillét, ontja az ércet s nem veszi észre, hogy fogy az ereje, vész az egészsége. — Hány éves most? — Negyvenhét. Csak most látom, hogy a nyakán bazedov duzzad, csak most mondja, hogy a szívére is beteg s a tüdejére is háromszor volt szanatóriumban. — Nehéz nekem a norma — mondja bólingatva s szeme a meddő sziklafalra les. — Nehéz, mer én má öreg bányász vagyok. A norma meg a fiatalok ereje szerint alakul. Oszt nekem is keresni kell, mert levegőből nem élhet az ember! — Gyereke hány van? — Öt. — Mind otthon? — Egy férjnél van, négy otthon. A legidősebb tizenhat éves nagy jány, arra sok kell! — És mennyit keres havonta? — Átlag ezernyolcszázat. Húsz év tarisznyázása, gyaloglása a bányáig, leereszkedés az aknába — ereje, fiatalsága mind a Rimamurányi Társaságé! S az évek, a csintalan tolvajok lopták az erejét, foltot leheltek a tüdejére, megszorították a szívét. S erre a két évtizedre a felelet vacsora időben, a százharmincas szinten: nehéz nekem a norma! Kevés nekem a kereset, hiszen a gyerekek még kicsik, a legkisebb két és fél éves, nevelni kell őket tisztességre, emberségre! Karbidlámpák fényében, csillék zörgésében, fúrók zajában azt hinné az ember, hogy a Rispán Béla hangja megbékíthetetlen, az ember látása, gondolkozása az hosszabbak a kahácsolások. Két évtized"" örök pesszimizmusé. Nem fgy van. Tud BÁNYASZSORSOK III. Felvonókason zuhanunk, ereszkéken csúszunk egyre lejjebb. Szabó Sándor felőr otthonosan csoszog előttem, mintha az udvarában járna, vízért menne, vagy az aprójószágot megnézni, vagy a szomszédba beszélgetni. Napjában ismétli a szemlét, napjában bejárja a színteket. Gyakran megállunk a sötét üregekben, jólesik a bányász arca, fáradt szeme, a kietlen sivatagban jólesik az olyan oázis, ahol ketten-hárman fogják körül a vasércet. A százharmincas szirten, ahol vasércet fejtenek s ahol a fúró ropogni szokott — idősebb forma vájár vac. rázik, oldalán egy gyermekember tanulóval. Csúszik lefelé a szalonna, a kávé — föld gyomrában enni vagy a felszínen, két különböző dolog. Annyira eszik a bányász, hogy nem is nation pislant ránk, hogy mink is vagyunk, mindani kellene nekünk is valamit. De hát mit mondjanak? De hát mit kérdezzünk? Fejtésről, keresetről, megélhetésről s bányába csusszant életéről lenne jó hallani, mi az öröm, a bánat, a könny, a fuldokló köhögés itt a föld mélyében, a tárnák, ereszkék lakója, a vasérc hódítója azonban nem szól. Míg nem mondom, ki vagyok, mit akarok, nem beszél. — Hány éve bányász? — Húsz. Kurták a kérdések, kurták a feleletek, bányászsors, folyosók, üregek s a tátongó sötétség a sarkában. Annyi a szeme, mint a karbidlámpák fénye, messzebbre nem világol s ha visszafordul, „sűrű sötét az éj" ... Színek és árnyak váltakoznak élete göbjén, amely lassan fordul szavaiban. S az árny rajta a domináló, mint a földén a víz. Lassan fordul az élet, mert Rispán Béla kevésszavú ember. S ha olykor képzelete megszalad, hozza a gyermekkort, hogy megmutassa. Hozza az édesapját, aki huszonhat évig bányászkodott a Rimamurányi Társaságnál és hatvanhárom éves korában pusztult el tüdővészben. Katonaságot, házasodási idéznek a szavak, egy választott pálya elvesztését. Kőművesnek tanult s mire a segédlevelet megszerezte, a harmincas évek válsága szelet kavart és kifújta a kezéből. — Szlovák jányt vettem el, az anyósomnál húzódtunk meg, két család egy szobában ... — mondja Rispán és itt ismét olyan pontot érintett, amely így magában is a bányászok helyzetképe a harmincas években. Sok minden kikopott az emlékezetéből, arra se nagyon emlékszik, hányszor vett részt tüntetésben. Egy alkalommal olyat kapott a gumibotos-rendőrtől, hogy háromszor megfordult a tengelye körül. Ezt nem felejti, ez máig is fáj. Ugrál, táncol az emlék, mint a karbidlámpa fénye, de a húsz év leszállásaiból séggel, aki az állam nevében látogatta meg. Koccintunk mi is az egészségre, aztán kérdezem: — Mikor építette a házat? — ötvennégy májusában kezdtem hoz-' zá. — S mikortól szándéka a házépítés? — Húsz éves korom óta. Azóta tudom, hogy sok testvér nem fér meg egy fedél alatt. A szándék reménysugara tehát csak a fordulat után ölthetett testet. — A maga erejéből építkezhetett vol-' na? . Rázza a fejét, hogy sem a múltban, sem ma. Négy gyermek nem engedi a pénz kuporgatását. íme, idáig értünk: kölcsönnel épített. Havi százötven korona törlesztést írnak elő s ő háromszázzal törleszt. Felesége fogalmaz most: ha kölcsön nincs, ház sincs s az élet értelmének vége! Mert az idő elszaladt a fejük fölött. De a ház megvan. Ül a kertben, méltóságosan, kecsesen. Mintha feleletként' ülne ország-világ előtt arra, amit Rispán a bányában mondott: nehéz nekem a norma! Lehet-e kicsinek, zsugorinak festeni a? ország szívét, amely a negyvenhét éves, egészségében megrongált bányász életének értelmet adott ? Ez az öreg vájár sem a szinten, sem otthon nem nagyon akart emlékezni, ké-f peket, idézni. Egyet akart csupán: a házát" megmutatni! Mert életének alfája a szükségben, tün-í tetésben tobzódó évek. Az ómegája pedigf ingyenkölcsönnel épült háza! Ha az élete egy mondat, ezt tegyük* pontnak a végére! ez az ember lelkesedni is. A bánya, ez a nehéz sors, ez a veríték s mégis érte dobban ma is a szíve. Az arany láza (értsd a vasércet) ma is gyötri, keresésre ösztönzi, mint harminc éves korában. S más is van még, ami elégedettséggel tölti el! És itt tegyük fel a kérdést: mi az elégedettség forrása? Mi az, amire a Rispánféle bányász azt mondja, ennyit akartam . .. ezért kínlódtam ... ezért szálltam le a föld mélyébe... ezért éltem? A telep hangos, víztócsás udvaráról ugorjunk be Rozsnyóra. A Fő-téren érdeklőjünk az Oldal utca felöl, merrx "an. Ha aztán a városiak irányítására bízzuk magunkat, rátalálunk a keresett házra. Villaszerű, mutatós, az első pillantásra is kényelmesnek látszó ház a Rispán Béláé. A fekete hajú, tüzesen fekete szemű vájár, a kunfajta ember az asztalnál ül, ingre vetkőzve, bor mellett. Tegnap este porosan, sárosan láttuk, otthon kifenekedve. Nem a maga kedvéért a bor az asztalon, vendégek jártak itt, a bankigazgató és egy tisztiselő személyében. Mit akartak, miért jöttek hozzá? Az új ház körül kellett még elintézni egyet és mást. Az államkölcsönnel épült új ház körül. Azért a bor az asztalon. Mert az állam segítő, felemelő készségét érezheti a bányász, magát az államot nem látja. Azt vendégeli, azt kínálja hát borral, ember-Virágok Rímek játéka virágnyílásnak örök tavaszát tárja eléd — bennük az élet s haiá'nak harca színekbe játssza őserejét ... — NAGY OLIVÉR Keskeny a palló Keskeny a palló, hajlik a lányok ringó léptei alatt, kik aprókat visongva jutnának át az áradó patak hídján, de gömbölyű térdük remegve koccan, ha a rohanó vízre lenéznek. Ő, ezek a csitri, szöghajú lányok, hogy jelnek a mélység szédítő ölétől! Pedig ha tudnák, hogy szemünkben rejlik hegyi tavak mélyét, kékjét az égnek, kacagnának a hetyke erecskén. Jaj, de ők csak csitri, csacsogó lányok, kik• szívdobogva vágyják a túlpart jiives szegélyét! OZSVALD ÁRPÁD 11