A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-24 / 8. szám

м, I eg tört At, hogy a fasizmus visszajáró rémei rászabadultak egy kicsiny, de nekünk oly drága országra és megtörtént az, hogy nagy bajában és mérhetetlen keserűségében sok hűtlen, megtévedt fia magára hagyta ezt a vérző kis országot. Te is ezek között voltál. Régen tudom én már, hogy az igazság hazugsággá változik a te szádban; hogy nálad nem kínban-keservben fogan a gyöngy, csupán a szemfényvesztő kókler kézügyességéből, a nagyképű, magát is megjátszó bűvész hókusz-pókuszaiból. Azért — mit tagadjam — mégis megütött a hír, a magyar rádió egyik esti jelentése: „Ember György, a Vasárnapi levelek egykori írója, néhány nappal ezelőtt idegen hullámhosszon szólalt meg ..." Ekkor döbbentem rá, hogy te nemcsak bennünket csaptál be, hajdani újságíró barátaidat, osztályos társaidat, hanem becsaptad volt hallgatóidat is. Rájöttem, hogy gyakorlott kókler módjára a honszerelem húrjait éppoly virtuozitással rezegtetted, mint a barátság húrjait. Kár volna abban hinnem, hogy az évek folyamán megváltoztál. Nekem tehát most beszélnem kell, mert a végén még diszszidenst, politikai menekültet, hazájából elbujdosott emigránst vagy netán elnémított írót faragnak belőled, egyszóval minden egyebet, mint aki valójában vagy. Dehát ki is vagy? Jól emlékszem, 1945 júniusában ismerkedtünk meg az Oj Élet szerkesztőségében, a háború utáni első demokratikus lapnál Nagyváradon. Fura egy szerkesztőség volt, annyi szent. Az újságírók zöme csont-bőr és zöld, akár a penész, mintha a föld alól bújtak volna elő. De hiszen onnét is jöttünk tulajdonképpen: koncentrációstáborokból, frontokról, illegális bujdoklásból. Te — mint mesélted — az ostromolt Budapestről szöktél el és kerültél Váradra. Hogy hogyan és miért, ezt nem igen firtatta akkoriban senki. Ott voltál és éhes voltál, akárcsak mi; jól forgattad a tollat és állítottad, hogy hozzánk tartozol. Mi pedig hittünk neked és magunk közé fogadtunk. És írtunk veled együtt rogyásig, hogy ismét meginduljanak a gépek s elűzzük a várost fenyegető sötétséget. Be nehéz idők is voltak azok! De mintha nem is éreztük volna a nehezét; fel se vettük a kéthárom napig tartó termelési értekezleteket, csak írtunk és örültünk, bolondul örültünk az újból megnyert életnek. A nagy lábujjad kikandikált elnyűtt cipődből, de te úgy viselkedtél, mint egy spanyol" grand, hogy egyik-másik Háry János is megirigyelhette volna. Te ezt úgy magyaráztad — ha már nagyon megszorítottunk egy-egy hazugságodért — hogy ez írói tehetség nálad. Aztán egy délelőtt váratlanul mesélni kezdtél a redakcióban: „Tudod hol voltam az este? Egy asszonynál. .. Fogalmad sincs, micsoda nő! Csodálatosan szép szobákban lakik, perzsaszőnyegek és hangulatlámpák között... Tudod, mintha egy más világba kerültem volna . .. Zene szólt és bóbitás szobalány szolgált fel nesztelenül. Őmaga pedig, mint egy tündér, földigérő francia selyemmuszlinban, olyan parfőmmel, amitől megvész az ember ..." Kuncogtam, ' míg ezeket mondtad s hogy befejezted, kitört belőlem a hahotázás. Szentül meg voltam győződve, akikről korábbari oly megható cikkeket írtál. Ez vagy hát! A történet azonban még nem befejezett; néhány ecsetvonás még hiányzik a portrédból. Rá egy évre jött az államosítás. Feleséged családjának egyszeriben égni kezdett a talaj a lába alatt. Egy napon bejöttél a szerkesztőségbe búcsúzni. Vagy inkább bennünket — újságíró-kulikat, ahogy mondogattad gyakran — felbosszantani? Elég az hozzá, hogy hanyag előkelőséggel, mintegy mellesleg említetted, hogy a vámosok okvetlenkednek a keleti szőnyegek, művészi festmények és márkás szervízek miatt. A végén persze mindent Levél egy árulóhoz hogy „has" az egész. Pukkadozva meséltem el a többieknek, mint a legújabb Gyuri-féle kalandot. Nemsokára azonban észre kellett vennünk, hogy rajtad és benned sok minden megváltozott. Elmaradtál a vállalati étkezdéből és lassanként a cukrászdái összejövetelekből is. Jó ruhákban és kifogástalan selyemingekben kezdtél járni s most már nem annyira az írásaidra, mint inkább a nyakkendőidre voltál büszke. Éreztük, hogy valami nem tisztességes dolog történik körülötted; hogy a napról napro értéktelenebbé váló fizetésből nem lehet így. élni, ruházkodni. Aztán megoldódott a rejtély. Gyakran láttunk egy asszony kíséretében s hamar rájöttünk, hogy ez az a szédítő parfőmű, selyemmuszlinruhás nő. Nos tündérinek igazán nem volt mondható, ám mégis volt egy glóriája ennek az alacsony, felfújt képű és nagyon kellemetlen modorú nőnek: a pénz glóriája. Ez az asszony, mint egy dúsgazdag szőrmegyáros lánya, tekintélyes vagyon örököse volt. Mikor ezt mi apránként megtudtuk s mikor egy napon bejelentetted, hogy nőül veszed ezt a más világhoz tartozó aszszonyt, bizony ajkunkra fagyott a mosoly s hidegség lopakodott a szívünk köré. Bizonyossággá vált, amit csak sejtettünk, hogy azokhoz szegődtél, akik lefölözték az inflációt, a nép mondhatatlan nyomorát. Akkoriban már a Fáklyánál dolgoztunk, a párt 1947 májusában alakult helyi lapjánál s igaza volt a főszerkesztőnek, amikor úgy vélte, hogy új sütetű családoddal s köztük a gyáros sógorral, nem vagy a párt lapjához való. Persze, azért nem maradtál munkanélküli. Beléptél a gyárba társigazgatónak, délfelé keltél és nyugodtan nyomorgattad a szőrmegyári munkásokat, átvittetek, a zseniálisan ügyes sógor mindent elintézett. Évek teltek el ezután, míg egyszeresek meghallottam hangodat a budapesti rádióban. És utána: „Ember György felolvasta vasárnapi levelét..." Hallgatni kezdtem ezeket a leveleket. És megértettem, hogy miért népszerűek. Tisztességre, jó erkölcsre, ember- és hazaszeretetre, a hagyományok megbecsülésére és a szocializmus építésére neveltek leveleid, mégpedig fejlett stílusban, rafinált, olykor túlontúl is rafinált írásmüvészettel. Mégis, számomra volt egy hibájuk ezeknek a leveleknek: nem volt hitelük. Előttem legalábbis nem. Üresen kongtak, mert hiányzott mögülük az író aranyfedezete: a szavak és a tettek azonossága. Erről persze nem beszélhettem senkinek. De azért nagyon keserű szájízzel kérdeztem meg egy Váradra is elvetődött magyar írótól, hogy ilyen embereknek szavuk van odaát? Legyintett s csak annyit mondott: „Még ilyenebbeknek is ... Sok most a percemberke ..." Tavalyelőtt aztán megjelentél Váradon. Mint külföldi vendég. Csak magadról és csak sikereidről beszéltél; csak külföldi útjaidról és rákosligeti villádról; csak a rendelkezésedre álló autóról és titkárodról, aki levelezésedet intézi. S mindezt valami elképesztő fölénnyel, már-már beteges nagyzolással. Féltehetségeknek rádiószereplést ígértél, sületlen színdarabok elhelyezését s ehhez hasonló „irodalmi" megbízásokat vállaltál, mint akinek csak egy szavába kerül mindez. A széplelkek és „félreismert" tehetségek aztán sokáig várták a csodát... De a csoda elmaradt. Sőt, egy idő után, elnémultak a Vasárnapi levelek is^.. Elhallgatásodból persze politikai tőkét akartál kovácsolni később a restaurációs Magyarországon. S miután mégsem lett tőkés restauráció, nyugatra szöktél. A szőrmegyáros leány újból kinyújtotta a kezét... Mért most, mért éppen most lettél volna becsületes, mikor a kényes rabló is rabolt? Ha csak a külföldre menekített aranyak, ha csak a Marseille-ben élő dúsgazdag sógor után futottál volna, azt mondanám: jó utat, ahol sár nincs, eredj, hiszen sohase volt közöd hozzánk. Ha elmentél volna azért, mert megtorlástól tartasz, vagy egyszerűen, mert félted az irhádat, azt mondanám: vigyen el az ördög, de a tolladat, mellyel a haza szeretetét merted hirdetni, törd ketté, azt használni már eddig sem volt jogod. De te nem így mentél el. Nem behúzott nyakkal és osonva, ahogy ez a gyalázatos dezertáláshoz illett volna. Hanem fennhéjázőan és szemtelenül, hogy emeljed az ázsiódat. Kaptak is rajtad -Nyugaton. Nagy hal voltál nekik. Dörzsölték a kezüket, hogy mekkorát ütnek majd veled az árva magyarokon. Te pedig odaálltál a mikrofonjuk elé. Idegen hullámhoszszon, ellenséges hullámhosszon szólaltál meg. Azon a hullámhosszon, ahonnét a bestiális ellenforradalmat irányították és évek óta kavarják a lelkeket és zavarják a fejeket; amelynek minden egyes szavához magyar ifjak és lányok, kommunista mártírok és megözvegyült aszszonyok, árván maradt gyermekek és szétszórt családok könnye és vére tapad. Odaálltál a mikrofonjuk elé és zsebrevágtad a Júdás-pén5t. Persze, nem harminc ezüstöt; gazdáid közismert bőkezűsége nem engedi meg, hogy árulásért csak annyit fizessenek. Nem, te dollárt vágtál zsebre, azazhogy dollárkötegeket, hiszen minden valószínűség szerint a legmagasabb tarifát kaptad. Hisz — mint már mondtam — a lélekkufárok biztosak abban, hogy nagy fogást csináltak veled. Ez a levél éppen azért íródott meg, hogy vegyék tudomásul: nem is vagy te olyan nagy hal, mint ahogyan ők elképzelik. íródott még azért is, hogy akik még összesúgnak és jelentősen bólogatnak, hogy: „Lám, Ember György is elment..." — azok tudják meg: Ember Györgynek következésképpen el kellett mennie. Tudják meg, hogy te mindenünnen elmégy, ha már nem fut jól a csikó. íródott pedig , legfőképpen azért, hogy távozásod ne fájjon a magyar népnek. Nem vagy te arra érdemes. Viseld az árulók sorsát! Az idegenséget, mely lassankint átjár, mint a nyirok és körülfogja a szívet, akár a hinár. Erre ítéltessél! SIMON MAGDA (Az „Utunk" c. romániai lapból.) 12