A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-06 / 1. szám

Olyan ez a nyár is, mint a többi, vénemberek szemhunyoritása. Vaskosan könnyed és haragosan melegíényű. A levegő még forró massza és ha rezdülni kénytelen, akárcsak az öreg Dömény lehelete: enyhe és észrevétlen. A nap sugára méltóságosan sétál ki s be a földes konyha ablakán, és ha olykor pihenni megáll, olybá tűnik, mint hideg őszi esték villanylámpáinak fénycsóvái. Mert a konyha nyirkosán nedves és sötét. Érzi ezt Dömény, szalmazsákon fekszik. A szalma meg szereti a nedvességet. Egyébként dél van. Az ember mélyen, egyenletesen lélegzik és annyira nem akar élni, hogy a homlokára tévedt legyet is hagyja, megtűri. Nem akar élni, gondolkozni, az emlékek mégis meglepik, ostromolják. Mert a gondolat is, mint a légy: mennél szenvedélyesebben űzöd, hajtod, annál szemtelenebből közelit. Hagyja hát, hogy megszállja emlék, gondolat. A szemét nem hunyja le, a mennyezetet, a nyugtalan. Nem hazudnak, nem gúnyolódnak a csipkelődők, szánakoznak és öt éppen ez bántja legjobban. Pedig az ő bajából senki se vesz a vállára, minek hát a gonosz nyilazás. S ami sodrából leginkább kihozza, hogy legtöbbször a szövetkezeti tagok célozgatnak egyedüllétére. Ha tehetné, a vérükből inna, mert ösztönösen megsejti, hogy ugrásra feszült inakkal gyűrűzik körül és csak arra várnak, hogy rogyjon, öszszeessen, száz kézzel kapnának a tlz holdjáért. A szerencse is nekik kedvez, mert a birtokot nincs kire hagyni. A felesége korán elhúnyt, a hatvanat se élte meg. Testvérhúga jöhetne számításba, de a szerencsétlen még a háború elől kimenekült pókhálós gerendákat nézi, mintha elnyűtt életének főbb mozzanatait olvasná le onnan. A világ mindjobban ideszükül a konyhába. Magad vagy, Dömény, mint száraz, aszályos időben a fiakrumpli. Hónapok őta ez visszhangzik benne. Nem б szülte, préselte ki magából a szénakozással vegyes kifejezést. A kapuból hozta be a konyhába. Ha este fejés előtt, vagy reggel itatás után kiállt szomorkodni a hidra, falubeli ismerősök, jó szomszédok jó estét, vagy jó reggelt helyett azzal mentek el mellette: — Magad vagy, egyedül vagy, Dömény! Nem szól semmit, a fejével biccentett szomorúan és valami mindig beleharapott ilyenkor. Nem lehet felejteni, nem lehet a munkába temetkezni, az embereket nem kerülheti, azok meg egyféleképpen köszöntik örökétig: magad vagy, Dömény! Kesernyés Íz, epés gyűlölet ömlik a szájába, lelkébe és napokig állja szomszédok, ismerősök nélkül. Mégis zaklatott, Amerikába. Egy eshetőség lenne. A fogadott lánya. Megmenthetné a birtokot, hatvankét éve szerzeményét, ha nem az anyjára szakad. De az anyja rossz volt, míg az ura hegyenvölgyön barangolt, ácsolt, a helybeli csendőrökkel cicázott, azokkal csináltatta sorban a gyerekeket. Ez a lánya, Izabellácska is csendőrgyerek, azért is fogadta el, mert amolyan kakukkfióka volt az ács fészkében. A lányka tizenhat éves koráig szépen megvolt, nagyon szerették, parasztosan öltöztették, de egy tavaszi estén idegenből idetévedt fiúval fogta meg a csűrben. Hét sem telt belé, Csehországba szökött a legénnyel. Akkor vonaglotta kínosan a szive, hogy nem érdemes élni. Koccan az ablak egyszer, kétszer, és vékonyra fogott gyermekhang Ijeszt. — Dömény bácsi, menyőnk-e? Gondolataiból kikoccantva megrezzen és összekapödik a szalmazsákon. Lyukas bakancsáért nyúl az ágy alá, felhúzza, vizet iszik és nyitja ki az ajtót. Maszatos képű cigánygyerek hunyorog rá, keblében almát, szilvát rejtegetve. Nincs szava hozzá, csak mosolyint Dömény, azt se kedvéből teszi, hanem, hogy a lurkót szorosabban kösse a karóhoz. Együtt lódulnak a szekeret megfordítani s az ember egy pillantást vet az égre, nem fenyeget-e vihar valahonnan. De az ég tisztára sepert, fecskék, gólyák köröznek a magasban, szárnyuk mintha a tikkasztó hőségtől perzselődne. Szorul a hőség az udvarban is. Az aprójószág az árnyékban hűsöl s öltögeti a nyelvét. Húzni kell a lovakat kifelé az istállóból. Porosak, fáradtak, amolyan alvajárók. A gyerek csapkodja, legyezi őket. Aztán kihajtanak az udvarból. A falun végig sehol egy lélek. Csak az Alvégen, a porló málló pésztorház mellett gyülekezik egy csoport. Kiegyenesített derékkal úgy hajt el mellettük, mintha ott se lennének. A széles és göröngyös csapáson járnak» már, amikor a madarakra leső gyereknek mondja: — Cigánybanda az, fiam Máséra potyázók, máséból élők. A gyerek szótalan. Tizenhét éves nincs még, felnőtt ember szavára mit tudna mondani. Dömény azonban mintha vitatkozó társ mellett ülne. — A fődem elbitangolták. Itt vót — mutatja az ostornyéllel — a kertek alatt, most meg hol van? Az isten háta megett. Oszt ha még főd vóna. De nem főd a, kavics meg homok Búzának nem való, kukoricának • nem való, hát akkor minek való. Ezt mondd meg te nekem A barnára sült gyerek érzi, hogy most szólni kellene. Emígy csipegeti a bölcsesség koronáját: — Semminek se való a. — Na látod. Okos gyerek vagy. Okosabb apádnál. De én azt a semmit se adom oda, hogy nesztek marakoggyatok Mer vótam én napszámos is, részesarató is, de gyűjtöttem, nem ittam. A gyerek komoly értelmes szemmel bólint és nyomban ásít, mert annyira nem érdekli őt ez a beszéd, hogy már szédül tőle. De mintha az út is neki segítene. Hirtelen emelkedő dombon hajtanak fel. Az aljban csépelnek Dömény megint zuhan a hallgatás fenekére s csak akkor jön meg a szava, amikor ráfordultak a parcellára és a kévéket a gyereknek adogatja. — Ezt a tizenkettőt hazavisszük, oszt mink is befejeztük Szemlátomást jön meg a gyerek kedve. Unja, nagyon unja már a hordást. A mai napra is csupán azért jött, mert ha most szökne el, bottal üthetné a keresetet. Rakja hát jókedvvel a kévéket keresztben meg hosszában és nem bánja, hogy percenként belepi a por, nyilazzák a napsugarak. Jó két órába telik és a tizenkét kereszt a szekéren van. Igaz, egy kicsit balra csusszant az eleje, de hét majd csak hazaérnek valahogy. A dombról lemenőben nincs semmi baj. Hanem az aljban fülbántó roppanás és a szekér ül a porban. Dömény lecsúszik és felpaprikázottan áll meg a törött keréknél. — A kutyaistenét, ez se állhatta hazáig. Földhöz vágja az ostort, csípőre akasztja a kezét és csak áll, néz. Persze úgy áll, hogy félszemmel a cséplőre lásson, jön-e, gurul-e kisegítő kerék. Jöjjön, guruljon, ez a vágya, ezt kívánja. S a szövetkezeti tagok közül puhos Baranyai mintha felfogná az öreg gondolatát, ugrik a hat üres szekér egyikéhez és hajtja maga előtt a kereket. Dömény a szájába harap és az izgága gyerek szemébe köpködi. Az a csirkefogó I) aranyai gyön, az a félválról beszélő. Aki minduntalan rám uszítja az embereket, győzzenek meg. No, de megállj! Megmutatom, hogy a kereket visszaviszed és én megélek a szövetkezet nélkül is. Baranyai poros, izzadt, félmeztelen. Arcén azonban úgy látszik a mosoly, mint faleveleken a szellő. Mert Dőménynyel nem a legjobban fekszik a szénája. Régi dolog, ami közéjük kerevedett. Az öregnek éjjel borjazott a tehene. Hozzá zörgetett be, s б nem kelt fel. Szolgálatból hazatérőben első s egyben legédesebb álmát aludta. Most azt hiszi, hogy a jóakaratú szándék, a kerék segít. Köszönni is elfelejt, annyira elfogta a buzgóság, olyasmit mormolász, hogy no, betesszük és mehet haza szépen. De Dömény ott-terem a tengelyvégnél és konokul visszautasltja. Ezzel akarsz fizetni a bornyúmér, amér elpusztítottad ? Tévedsz, öcsém, a kerékre nincs