A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-06 / 1. szám

Alig lehettem két méternyire a víz alatt s az ár mintha ezer kézzel akart volna letépni a létráról. Görcsösen kapaszkodtam. Csak nyugalom, biztattam önmagam. — Hogy érzi magát? — szólalt meg a telefon. Valamit válaszolhattam, hogy jól vagy ilyesfélét — csak hideg van. Ismét léptem egyet, hát már sose lesz vége ennek a létrának, hisz már legalább húsz méter mélyen lehetek. Csak tovább, tovább ... Most már teljes volt a sötétség, mintha feketekávéban mászkálnék. Ismét megszólalt a telefon, parancsolóan, sürgetőn: Vissza! azonnal fel! — Nem kérdeztem ml történt, nem bántam a roncsot, az aranyat, fürgén lépegettem a létrán fölfelé. A vlz világosodni, derengeni kezdett a búvársisak üvegablaka előtt, fejem felbukkant a vízből, majd éreztem, hogy felsegítenek a fedélzetre. Lecsavarták a sisakot — életem első búvárklsérlete végeitért. — Mi van, mi történt ? — robbant ki belőlem a kérdés. — Szabó veszélyt jelzett, már jön föl ő is, — s mintegy válaszként ezernyi légbúborék között megjelent Szabó Gusztáv is a felszínen. — Lenn elszabadult a pokol — jelentette. — Annyira örvénylik a víz, hogy életveszélyes még megkísérelni is a roncshoz jutást. — És én nem láttam a kincses hajót, az aranyat — szomorkodtam. — Hát aranyat úgyse látott volna — válaszoltak nagy derültség- közepette. — Nem-e? Hát mit tartalmaz a roncs? — Aranyat nem, de más értékes fémeket. Fehér és színesfém ötvényeket, alumíniumot, kompozíciót s ezek az ipar számára nagyon fontosak. — No, azt hisszük, mí befejeztük a munkát... tavaszig — állapltja meg a három búvár. Egyre emelkedik a Duna, úgy látszik, esik az esö az Alpokban. Oránkinti tíz kilométeres vlzsebességnél már nem tud dolgozni a búvár. Hazamegyünk és tavasszal majd visszajövünk ... A partról1

még egyszer visszanéztem. Ott álltak a danihajó fedélzetén és integettek. Kiss, Csízsmár, Szikra, Labodás, Szabó. Szlovákok és magyarok. Búvárok. A viz szerelmesei, a mélyvizek titkainak kincskeresői... Malinowsky László Az alacsony, vaskos, örökké mosolygós Csizsmár kezdte. — A háború utolsó esztendejében egy uszályos vontató hajózott a Dunán. Itt, ahol a Morva a Dunába ömlik, az ár elkapta a hajót, a túlterhelt uszály süllyedni kezdett, majd elmerült. Aztán esztendők múltak el s az elsüllyedt hajót senki sem zavarta néma sírjában. Másfél esztendeje szálltunk először víz alá Kucsera elvtárssal. Megállapítottuk a hajó fekvését, de terhéhez nem fértünk. Azután megérkezett a magyarországi segítség s most már kiváló technikai felszerelés birtokában újból lemerültem. Villanyhegesztövel felvágtam a roncs oldalát, már amennyire tudtam, mert az alját nagyon behordta a folyami kavics. Azután Kucsera váltott fel és felrobbantotta az uszály homokba merült oldalát. A roncs két részre szakadt s két darabja kissé eltávolodott egymástól. A nehezén már túl vagyunk, gondoltuk legalábbis akkor, és megkezdtük a hajó rakományának felszínre emelését — fejezte be visszaemlékezését Csizsmár Mihály. — Ekkor kapcsolódtunk be mi a munkába — vette át a szót Kiss Gyula, a magyar búvárok vezetője. A szétszakadt uszály hátsó, nagyobbik része volt a mienk. Ketten dolgoztunk a vlz alatt, a harmadik pedig a fedélzetről biztosított. Hát kutya munka volt, mondhatom. A vlz ereje minden pillanatban elsodrással fenyeget. Erről Imre tudna többet mondani! — Int Kiss Gyula Szikra felé. Szikra Imre lassan a viz felé fordul, emlékeit szedegetheti, azután lemutat. — Itt szálltam le akkor, • tavaly tél elején. Előző éjszaka emelkedett a viz, de föntről nem látszott veszélyesnek. Amikor leértem a létra aljába, már éreztem, hogy erősödött a víz sodra. Lassan tapogatóztam, megfogtam a fenékkötelet és megindultam a roncs felé. Nekiütköztem. Bal kezemmel valami fogást kerestem, találtam is és elengedtem a kötelet. Ekkor olyan lökést kaptam, hogy megforgatott a tengelyem körül. Kezem a semmibe markolt. Magával ragadott a vlz sodra! — „Visz a vlz!" kiáltottam a mikrofonba. — „Próbálj megkapaszkodni, tartunk!" hangzott a válasz. Hirtelen megszakadt a levegőszolgáltatás. összecsavarodott a légtömlő, — villant át agyamon. Oldalra fordultam s nekiütődtem valaminek. Kinyújtott kezem ismét megragadta a roncsot és a fordulatkor újból megindult a levegő. Megmenekültem. — Azóta vigyázunk, s ha nagy a viz, inkább le sem szállunk. Pedig eddig már hat nagyvizet kaptunk. — Mehetünk öltözködni — szólal meg most Szabó Gusztáv. Persze, hiszen most én is alámerülök — döbbentem meg, bár el se mondta volna Szikra Imre a, történetét. Meleg gyapjúfehérnemüt kaptam, szvettereket és rá a vízhatlan búvárruhát. Lábamra nehéz bronzcipöt fűztek, fejemre ráhúzták a mikrofonsapkát és ráillesztették a sisakot. Sziszegve megindult a légpumpa és megszólalt a búvártelefon. A létrán ekkor tűnt el a víz tükre alatt Szabó búvársisakja. — Guszti megvárja a létra aljában s onnan együtt mennek tovább. Erősen kapaszkodni! — hangzott a fülhallgatóban a tompahangú utasítás. Vártam a jelzést, mikor vághatok neki én is a mélynek. Alattam piszkos hullámokban fodrozódott a Duna," s szinte megborzongtam a gondolatra, hogf néhány pillanat múlva engem !s elnyel. — Leszállni — reccsent a telefonba a hang. Megindultam! Most éreztem igazán, mit jelent az ólomlábakon járni. Léptem egyet a létrán s a vastag búváröltönyön át is megcsapott a vlz hideg ölelése. Lassan szedtem a fokokat, egy utolsó pillantás a szürke égboltra s a fejem ís ellepte a víz. Barnésan derengő félhomály fogott körül. A Duna története tízegynéhány esztendeje új kincsekről szóló legendával gazdagodott. Elsüllyedt kincseshajóról suttogtak Pozsony és Dévény lakói: aranyrudakról, melyek a dévényi vár alatt merültek el a néma hullámsírba. Am a ma embere reálisan gondolkozik: ha elsüllyedt ott egy hajó, akkor ott kell lennie s akkor meg is találjuk. Másfél esztendeje búvárok szálltak alá a Duna mélyére, s hozták a hírt: megtaláltuk a kincseshajót. Megindult a munka. Daruhajó vetett horgonyt a folyam közepén, Csizsmár és Kucsera búvárok megközelítették a mélybe merült roncsot. Az uszály az elmúlt évtized alatt változtatta helyét, mlg végre keresztbefordulva, orrát a Duna-fenék homokjába fúrva, oldalra billent. A búvárok megközelítették ugyan, de fémgyomrába nem tudtak behatolni. Segítség kellett. S ekkor a Magyar Népköztársaságból egy modern kettösdarunaszád, három búvár és csaknem harmincfőnyi legénység érkezett. Megkezdődött a gigászi küzdelem az elemekkel, a Duna árjával, a jéggel és esővel, a mélységgel... Ennyit tudtam a kincseshajóról, amikor egy ködös téli reggelen Csizsmár és Labodás búvárokkal a dunaparton álltam, motorosra várva. Fölöttem a dévényi vár omladékai meredtek némán az ölmos égboltra, tépettpáncélú őrként vigyázva a folyam kincseit. Előttem a Duna közepén mint egy csontvázzá száradt őslény ágaskodott daruival a búvárhajó. Majd egy apró pont szakadt el oldalétól, s a szitáló esótól szeplős folyó hátán megindult, felénk. Ügyesen manőverezett a kis motorcsónak az áramlatok között s néhány perc múlva már velünk pöfögött visszafelé, nagy kanyart véve. Tompa ütődéssel simult a daruhajóhoz és segítő kezek engem is a fedélzetre emeltek. Gumiruhás, csizmás, csuklyás vlziemberek álltak körül. A bemutatkozáson hamar túlestünk s én a már régi ismerős Csizsmárral és a három magyar búvárral, Kiss Gyulával, Szikra Imrével és Szabó Gusztávval behúzódtam az egyik daru alá. Elmondtam, mi járatban vagyok, mennyit tudok az elsüllyedt hajóról s átadtam nekik a szót.