A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-17 / 7. szám

imiiiHrintb'.m versek ^Щ^/ААШт11\%\тм\\щ Sötét hegyek alatt Elvágyom innen, mért is jöttem? Árnyak remegnek körülöttem. Széttöredezik itt az álmom, itt a virág is szomorúbb, s őszi esőcsepp ül a fákon. Az ég alatt már semmi fény, halott zajok és vak magasság között setteng a jó remény. Mért jöttem ide, nem tudom ősi és elhagyott uton? Jaj, messzi szép ezüst folyó! Jaj, lángoló nap ékköve! Sistereg, zokog a szó. Jaj, ölelő mezők öle! Visszasír az álmodó. Nyugtalan szívem hallgatom az éjen át magányosan. Künn, a szelek hullámverése a hegyekről jajgatva rohan, S nem tudok sírni mégse, mégse. Tartsd, remény, gyötört szívemet, egyszer majd haza mehetek. Élni jó lesz s meghalni jó, jaj, messze szép ezüst folyó! Visszasír az álmodó. (Harmanec) DÉNES GYÖRGY Titkomat én is... Zörög a nádas, a barna szálak köröttem fázón összehajolnak. Titkokat súgnak, titkát a tájnak, fönt a magasban szállnak a varjak. Befagyott tavon hallgatva állok, titkomat én is szeleknek szórnám, földbe elásnám, mint tette hajdan Midász borbélya, kótya cselédje, ha tudnám: egyszer eljutna hozzád kicsi bogárkám, lelkem lidérce. OZSVALD ÁRPÁD Scherzo Con fuoco, Allegro, Largo, ma non tropo. Amerre mentem, fény dalolt és flóta szólt, és kélt a hold. Kobzát pengette száz kobold és hívtalak, s a hangod válaszolt. 'Amerre néztem köd szakadt és szín fakadt, s az ég alatt kacagtak mind a kék tavak, mert láttalak s dúdolva vártalak. Akkor azt hittem, én leszek a végzeted és kértelek, hogy kulcsold össze két kezed, mert édesebb megóvni szép emlékedet, mert féltelek ... Elmentél és a fény kihunyt. És pernye hullt. És minden megfakult. Azóta mindig így vagyok; mint társtalan őscsillagok, komor, kiálvó, vén tüzek, setéten csillogó fagyok, vagy barna mély vizek. RÄCZ OLIVÉR |i|ii;i||i|" •у^цщюч ЮВ*«4

1

„ "'""Ii' /||И"''||1|1Г:_>;||||/'«* да ММ» «ни цммюш'ш Balog S a nclorí Balog József életéről Döntött a sors, megvolt az ítélet: Ne jusson a kenyeréből Harapásnyi három gyermekének. Mit tehetett: a tanyának Háttal fordult, — eget vert a gondja, Nekivágott a világnak, Családostul — csak úgy találomra. Három éves voltál akkor, Sápadt arcú, kicsi Balog Sándor, Egy kép a vonatablakból Kisért csak a csallóközi tájról. Hétszáz kilométernyire Hozott a sors — szép szál legény lettél, De már nem él benned színe A tájnak, hol húsz éve születtél. Édesanyád, édesapád, örömmel újságolják: a Sándor Most végzi a főiskolát, S álmodoznak mérnöki állásról, Te mosolyogsz, s ritkán nyílik, S már nehezen — magyar szóra ajkad. Tebelőled tudniillik, Az évek már új embert faragtak. Három nyelvet megtanultál, S anyanyelved, jaj, elfelejtetted. — Balog József, te hol voltál, S te Balogné, mikor nőtt a gyermek?! Petőfiről még csak hallott, De Kossuth és Dózsa ismeretlen! — Balog Sándor ennyit vallott, Csak ennyit, és én elkeseredtem! CSONTOS VILMOS 11