A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-10 / 6. szám

Áz szótlanul, makacsul félrenézve rakosgatott, most feltekintett. Nézte a férfit. Körülöttük a padlón újságpapírra rakva, ruhák hevertek. Odább négy öblös láda sorakozott, várva a férfi holmijára. Az asszony suta, félbeszakadt kis mozdulattal emelte meg a szvettert: — Elviszed? A férfi hajoltában csodálkozva tekintett az asszonyra, majd a magasgallérú, jehér gyapjúszvetterre. Miért vinné el az asszony szvetterét? Hiszen a ruháin kívül úgyszólván semmit sem visz el! Bútorozott szobába költözik, legalábbis egyelőre, úgyhogy a bútorok is mind az asszonynál maradnak. — Elviszed? — kérdezte ismét az asszony. — Miért vinném el a szvetteredet? — egyenesedett fel tétován a férfi. — Nem az enyém, — nyújtotta feléje az asszony a szvettert, — a tied. Hát már ezt is elfeledted? • * Négy esztendeje történt odafenn a Tátrában. Ebéd után néhányan beiütek * a társalgóba. Odakinn szikrázott a hó, valaki felvetette, hogy jó lenne járni egyet. Fel is szedelőzködtek hárman. Jani, egy prágai mérnök, meg egy üveggyári munkás.. Jani szomszédnője, a kis barna Teri felsóhajtott: — De szívesen kimennék én is." — Hát miért nem főn? — fordult feléje Jani. — Délelőtt agyonáztatfam. a ballonkabátomat. Hógolyóztunk, aztán meghempergettek a noban. Azt mondják, a balon пет ázik át. Nem a csodát! Most még nines mit felvennem. Jani részvevően bólogatott, áztán hirtelen felkapta a fejét: — Van egy gyapjuszvetterem. Terike. Kedden vettem. Nem tudom, jó lesz-e magának, de egyszer megteszi. Várjon, mindjárt lehozom. Válaszra sem várva felment a szobájába, s egy perc sem telt bele, hozta a szvettert. A lány felcsillanó Szemmel nézett a bolyhos ruhadarabra. — Várjanak meg, rögtön jövök. És valóban, most az egyszer nem bizonyultak igaznak a nők kivárhatatlan hosszú ideig tartó öltözködéséről szóló állitások. Mire a többiek összeszedelőzködtek, ott állt Teri is a társalgó ajtajában. Jani meglepetve pillantott rá. Mintha kicserélték volna a lányt. A vastag, bolyhos gyapjúszvetter megfeszült karcsú testén; homlokába hulló, göndör haja alatt csillogott a szeme. — Jó lesz, nem fognak benne kinevetni? — fordult Jani felé, — Forduljon csak meg! Dehogy nevetik ki! Nagyszerűen áll. A lány hálásan karolt boté az üdülő előtt leftőiködö domboU mellett. Maguk sem tudták, hogyan, elmaradtak a többiektől. A fiú szeretett volna valamit mondani a lánynak, valami olyast, hogy szívesen megtanulna táncolni, ha Teri tanítaná, s talán még moziba is eljárna vele, ha akarná, sőt talán, ha akarná még .., — de nem tudta, hogy fogjon neki, Így hát csak dalon. A napsugárban fürdő, behavazott fenyvesig vezető rövid félórás út folyamán többet tudtak egymásról, mint egész egyhetes üdülésük alatt. Jani megtudta, hogy a lány könyvelő egy pozsonyi bankban, húszéves és egyelőre nem szándékozik férjhez menni. Szüleinél lakik, szeret táncolni, színházba és moziba járni, csak kevés ideje lassan, óvatosan megszorította a lány kezét. * * Vacsorára értek vissza az üdülőbe. A hazafelé vezető úton elcsattant egy-két éle a „külön utakon járó fiatalok" rovására, s ez valahogy méginkább megzavarta őket. Igyekeztek kerülni egymás tekintetét, majd ha azt hitték, hogy a másik nem figyel, marad szórakozásra, Sokat kelt túlóráznia. Igen, többnyire egyedül Szokott moziba járni, persze néha megesik az is, hogy együtt megy a barátnőivel, vagy a bankban dolgozó lányokkal és fiúkkal. Nem, nincs fiúismerőse, legalábbis komoly nincs, — Hisz mondtam már, hogy egyelőre nem szándékozom férjhez menni, — nézett fel mosolygós-pajkosán a fiúra. Jani is elmondta, hol dolgozik, hogy jutalomképpen küldték el a Tátrába. Moziba ritkán jár, színházba gyakrabban, és mindenekelőtt olvasni szeret. Táncolni egyáltalán nem tud. — Majd megtanítom, — nézett fel rá a lány, aztán meghökkenten, pirulva elhallgatott, Egy darabig szótlanul, elkomolyodva lépkedtek egymás Várakozó Ottó rajza lopva egymásra pillantottak, aztán, amint tekintetük találkozott, zavartan kapták félre fejüket. Vacsora után, úgy nyolc óra I tájban. Jani újra beült a társalgóba. Könyvet hozott magával, de nem tudta lekötni az olvasmány, egyre az ajtót teste. Vagy fél óra múlva érkezett meg a lány. Jani nem emlékezett, hogy látta volna már a rajta levő ruhában, s ez valahogy jó kedvre hangolta. Teri magától értetődően ült le mellé. Nyoma sem volt a korábbi zavarnak. Megkérdezte, mit olvas, és a fiú lelkesen beszélt a regény hőséről. Csak akkor akadt meg egy pillanatra, mikor kimondta a szerelem szót. De a lányt, úgy látszott, annyira lekötötte a történet, hogy nem figyelt rá. Jani tovább beszélt. Később átmentek a zeneterembe. Valaki halkan zongorázott. Chopint. A lágy, sóvárgó, szerelmes dallam betöltötte a helyiséget, majd az utolsó akkord elhangzása után még sokáig szárnyalt, lebegett a levegőben. Szótlanul hallgatták, aztán valami egyszerű, magától értetődő mozdulattal nyúltak egymás keze után. A lány Janira tekintett. — Ezt ismeri? Leült a zongora mellé, leütött néhány akkordot, majd felhangzott a Repülj fecském. Mintha nem is zongorán játszotta volna, mintha cimbalomból csalta volna elő a futamokat. Hosszú, fehér ujjai boszorkányosan táncoltak a billentyűk felett, s az egyre megismétlődő dallam olyan fájdalmasan szép volt, hogy a fiúnak a torka elszorult bele. Valaki benyitott — nyilván a különös, ismeretlen dal csábította ide, s a varázs szertefoszlott. Másnap újra találkoztak, harmadnap ismét. Egyj/ft jártak kirándulni, sétáim, s bár a lány ballonkabátja már feltehetően megszáradt, tovább hordta a. szvettert. Jani már százszor nekikészülődött, hogy megmondja a lánynak: ha lehet, változtassa meg elhatározását a férjhezmenés időpontját illetően, de valahogy mindig elbátortalankodta a dolgot. Végül is az utolsó este vacsora után Teri lehozta a szvettert. — Visszahoztam. Ne haragudjon, hogy hamarabb nem adtam vissza, de olyan jól éreztem magam benne, — mondta szégyenlősen, s Jani úgy érezte, hogy egy kicsit szomorkásán is. ., — Terike, szeretném magának adni... Tudom, most arra gondol, hogy nem illik elfogadnia, de ... talán valahogy úgy intézhetnénk, hogy jogom legyen , megajándékozni magát. Akarja ...? A lány Janira nézett s a szvettert nyújtó keze megállt a levegőben ... * * — Elviszed? — hallotta ismét a férfi. Az asszony gyanúsan csillogó szemmel nézte, aztán lehajtotta a fejét. A szvetter ott lógott kettőjük között a levegőben. Mintha megállt volna az idő ebben az emlékező, nehéz másodpercben. Ügy érezték, hogy' mozdulni sem tudnak. Aztán a férfi bátortalan lassú, szinte simogató mozdulattal visszatolta az aszszony szvettert nyújtó, megmegremegő fehér kezét. BABOS LASZLÖ