A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-01-06 / 1. szám

[ vatml ATALÍN •gi vőlegény, alaidra, míg él elhagyott, dja, szépségénél a volt nagyobb. Gertrudis vére nemes magot? irult, szívére ngyalok? ilt szép hazába obbággyá züllve ző nép vágya ira szülte? к setét egén, vén sugarát, or, fogyott a remény em nyúlt Ararát. at napot mutass, js mult, »olyongó utas э tájra hullt. glakta íalad, It meg a hós előtt, Pozsony halad özölje őt. дуга hivatott ge árnya ík szószegö gazok —• visszajárna, tyás is járt itt. |ő, tiszta itt a gránit... , humanista, 1 ki-be jár a szél — záz rege. t megedzett acél. ízta be. Ive hallgatag gyelem, avítt szalag, dereng a jelen, írói futva >gy a várba /alahogy bejutna iy ki nem tárja, jedelmi foglyok, ilöcajtó zárult: elt kardbojtok, jy hazát árult, hős itt borong, ába harap , a gond, Itet a harag, iggött a váron, -öpült szét neve, ethlen Gábor, bad szelleme. folyt az idők árja, gyformán hozott, az új évtized az előzőt váltja; a város élt, nőtt, csendben dolgozott. A pillanattól, hogy kitárt kapudon a cifra bécsi batár berobog, onnét számítják, ha még jól tudom, parókás, copfos könyvek fénykorod. A rózsásarcú szőke polgárlányok keble hullámzik a míder felett, s bár szemlesütve rebegik: ó májn Gott, a mosolyukból édes méz pereg. A patrícius házak büszkén állnak, a gettóból száll libamáj szaga, a lojalitás jót tesz a tokának, a királyi kegy kinek ártana? A vártermek falát dús brokát borítja, puha szőrű szőnyeg a padlatot, lám, e Bécs szemében vad, barbár, szittya ország mindent adott, mit adhatott. Az urak — vitám et sanguinem — a vért, (anyja karján gyermek sírása szól) penge villan ... de a nép is ad azért, odaadja zsírját a bőre alól. Ausztria házasodik okosan, de Párizs felett vérgőz gomolyog. Ki látná még, a jövőben mi fogan? — És a délceg királynő mosolyog. A gyengéd múzsáknak becsülete nőtt: hol Nagy Péter cárt fogadták nemrég, megnyílt kapud művészek, költők előtt, megfordult itt Lessing is mint vendég. Majd új idő köszönt a régi várra, mit bőség, pompa hamar elhagyott, most falai közt zsolozsmázás járja, lakói csendesléptű kispapok. Még egyszer kongat a Dóm nagyharangja, még egyszer hirdet fényes ünnepet, az ódon városban királyi rangra még egyszer emelnek egy herceget. És felragyog a vár is régi fénnyel... A szertartás után nemsokára visszakerül az ós királyi ékszer, visszakerül Pozsonyból Budára. Jelenünk és múltunk hozzád fűz Pozsony, történelmünk itthagyta ujjnyomát, s míg a vár körül őszesti széi oson felborzolva a morajló Dunát, úgy ülök épp, mintha itt nőttem volna én is, mint ez a dudva és gazok, gyökeret verve porba, koromba, s a beszédes kövekhez fordulok. Fejedelmek, királyok nem tanyáznak többé már itt, sem papnövelde. — Kaszárnya lett, amíg egy nap a várat a tűz száz lángkarja átölelte s pusztított értelmetlen dühvel, vadul, hogy megállítsa, nem volt hatalom. Rombolt mohón, perzselt olthatatlanul, míg pernye szállt csak, s füstölgött a rom. Csak a kopár, súlyos kövek maradtak, s tüzet, vihart dacolva éltek át, mint a nép, habár testén áttipornak, vész múltával kihúzza derekát. És hiába vérzik sok fájó sebe, fázik, rongyos, nincs tőle mostohább, étele koldusi, itala epe, körül ég minden, de ő él tovább. A vár lelke Is él, él a kövekben, mint leírt szóban a gondolat, s ahogy a múltból mostanig követtem, úgy simitok meg egy tenyér falat, mintha régi fóliánst vennék kézbe, egyedülálló becses remeket, mintha annak adnám kezem kezébe megilletődve, kk rég tisztelek. Ezer emlék fűz ezer szállal e romhoz, mit százados por, gyom takar, s körötte halkan egy új ének szárnyal — vagy léptem nyomán zizzen az avar?. Igen, tudom, köveid bevakolják és újra pompás leszel, újra ép, felélednek a régi nemes formák, a Duna ezüst tükröt tár eléd és termeidben kincsek garmadája, — de mindenkié, nem keveseké. A művészetnek lesz itt majd tanyája, vagy tudományos, okos könyveké? Én a várromtól most búcsúzni jöttem, így vonz engem gyermekkorom óta ... Már mécseket gyújt az est fölöttem s az időt a hold járása rója. Visszaindulok a városba lassan, de a kapunál megállok megint, mert valami kis giz-gaz még marasztal és bokám köré hurkot tekerint. Az egyik tornyon a hold mint silbak ül. Macskaköves zegzugos utcákon megyek lefelé, hol csak a szél fütyül — és mögöttem elmarad a várrom. PA VOL HOROV Felköszöntő Ha könyörtelen télidő sanyargat, S fehér örvényben búsul a határ, Borocska mellett jó nyelni nyugalmat, Míg víg társakkal koccint a pohár. Ott kint mintha kutyák vonítanának. Őrült táncában tombol a vihar; De szívedben dala ujjong a nyárnak A tékozló nap jény-szikráival. ... Szemed előtt a smaragzöld hegyoldal.»s Szőlős lankán vibrál a fényverés ... Forró napok, mikor szellő se moccan, Forró napok, mint erős ölelés, Érett napok, akár a szőlőfürtök Üj bort ígérve, annak idején... Noha most mindent zsarnokion üldöz A csikorgó tél; — termő nyári fény Tele pohárral ajkad szomját oltja. Veled ül és vigad sok jóbarát. Érben kering, dallamát hangod bontja, Ha jó emberre koccinthatsz: Vivát! Megköszönöm a föld bó gyümölcseit, Szépséges, fényes, csodás éltemet. Mely a legzordabb időben is meghitt, Mikor vihar tombol a ház felett. Fordította: Zala József