A Hét 1957/1 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1957-02-03 / 5. szám

MESEORSZÁG AZ ORSO A VETÉLŐ MEG A TŰ Élt egyszer egy faluban egy szegény árva lány. Apja-anyja még kiskorában meghalt; nem volt neki egyéb rokona, csak a keresztanyja. Az egymagában éldegélt házacskájában a falu végén, és szövésből, fonásból, varrásból tengette az életét. Magához vette a kis árvát, tisztességgel felnevelte, és már korán munkára szoktatta. Mikor a lányka tizenöt éves lett, az öregasszony hirtelen megbetegedett. Érezte, hogy nem sok ideje van hátra; ágyához hívta hát a keresztlányát, és Így beszélt hozzá: — Édes lányom, tudom, itt a végem. Neked adom a házacskámat, legalább fedél lesz a fejed fölött, és rád hagyom az orsómat, a vetélőmet meg a varrótűmet, azzal megkeresheted a kenyeredet. Azzal megáldotta a lányt, még egyszer lelkére kötötte, legyen mindig szorgalmas és jámbor, aztán lehunyta a szemét és meghalt. A keresztlánya megsiratta, illendően eltemette, és attól fogva egyedül élt a faluvégi kis házban. Szorgalmasan dolgozott, szőtt, font, varrogatott, s amit csak tett, azon mind megfogant az öregasszony áldása. A kamrában mintha magától szaporodott volna a len, és valahányszor egy-egy kendőt vagy szőnyeget szőtt, valahányszor egyegy inget megvarrt, mindjárt akadt vevő, és tisztességgel megadta az árát. így hát a lány sosem szenvedett ínséget, sőt még másoknak is tudott juttatni valamicskét a magáéból. Abban az időben történt, hogy a király fia végigjárta az országot, és feleséget keresett magának. De mert szegényt nem volt szabad választania, gazdagot meg б nem akart választani, azt mondta: — Azt veszem el, aki egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is. Ütja során elért abba a faluba is, ahol áz árva lány éldegélt. Szokása szerint nyomban kérdezősködni kezdett, ki a leggazdagabb és ki a legszegényebb lány a faluban. Először a leggazdagabbat nevezték meg neki; a legszegényebb meg — mondták — egy kis házban lakik az alvégen. A leggazdagabb lány már reggel óta kint ült a kapujukban. Felcicomázta magát, kevélyen páváskodott, s amikor a királyfi odaért, fölkelt, elébe ment, és illegve-billegve mélyet bókolt előtte. A királyfi éppen csak végigmérte; nem szólt egy árva szót sem, meghúzta a kantárszárat és tovább lovagolt. Poroszkált a szegény lány házacskája felé. Bezzeg az nem lopta a napot a kapuban! Bent ült a szobában, és szorgalmasan font, nem törődött semmi mással, csak a finom szállal meg a pergő orsóval. Hanem azért egyszer mégis föltekintett, s akkor észrevette, hogy a királyfi beles az ablakon. Mélyen, nagyon mélyen elpirult, lesütötte a szemét és szaporán font tovább. Hogy a szál ezúttal elég sima lett-e, azt én nem tudom, csak annyit tudok, hogy a lány addig fonta a fonalat, addig járatta az orsót, míg a királyfi el nem lovagolt. Akkor aztán felállt a rokka mellől, szélesre kitárta a szoba ablakát s azt mondta: — De nagy hőség van idebent! És utána nézett a királyfinak, nézte, ameddig csak a fehér tollat látta, amelyik a kalapján lengedezett. Mikor már a toll is eltűnt a messzeségben, visszaült a rokkájához, és tovább font. Egyszer csak eszébe ötlött egy réges-régi mondás, még a keresztanyjától hallotta, az szerette munka közben hajtogatni. A lány eltűnődött rajta; észre sem vette, egyszer csak elkezdte dúdolni: — Orsóm, orsóm, menj ki szépen, Hozd ide a vőlegényem. Az orsó abban a pillanatban ugrott egyet és kiperdült az ablakon.' A lány elámult, odaszaladt az ablakhoz, s az orsója után nézett. Hát látja: nagy vígan táncol tova a mezőn, és csillogó-villogó aranyszálat gömbölyít le maga után. Pergett, pergett, aztán hirtelen eltűnt a szeme elől. Több orsó nem volt a háznál; a lány nem tehetett jot*bat, elővette a vetélőt, leült a szövőszékhez, és szőni kezdett. Míg a vetélő ide-oda járt a kifeszített szálak közt és zizegve, zümmögve szőtte a vásznat, az orsó egyre tovább pergett, árkon ugrott át, bokrot szökött keresztül, s mire a szál a végére járt, utolérte a királyfit. Az igen elcsodálkozott, amikor meglátta. — Hát ez mi! — kiáltotta. — elővette a tűjét s varrni kezdett. Közben ppdig azt dúdolta: — Takaríts ki, tücske szépeii. Mindjárt itt a vőlegényem. A tü abban a pillanatban kiugrott a kezéből, s mint a villám elkezdett ide-oda cikázni a szobában. Mintha csak láthatatlan szellemek dolgoztak volna a nyomában, ide villant, oda villant, s lám, asztalra, padkára szép zöld terítő borult, a székekre bársony feszült, az ablakon finom függöny fehérlett. Az utolsó tűvillanáskor a lány kitekintett, és meglátta a messzeségben a királyfi kalapján a forgó fehér tollát. Csak nem az utat akarja mutatni nekem ez az orsó? Megfordította a lovát és viszszaügetett az arany fonál mentén. A lány pedig egyre a munkája mellett ült, s egyszerre csak dúdolni kezdte a réges-régi kis dalt: — Vetélöcském, szőjél szépen, Hozd ide a vőlegényem. A vetélő abban a pillanatban elpattant előle, kiugrott az ajtón, s ott a küszöb előtt gyönyörű szőnyeget kezdett szőni, olyan szépet, hogy szebb talán még nem volt a világon. A két szélén rózsák, liliomok díszelegtek, középütt arany mezőben zöld indák tekeregtek, köztük nyulacskák ugrándoztak, őzikék kandikáltak, szarvasok szökellettek, at ágakon meg tarka madarak ültek; egyéb sem hiányzott, mint hogy nótázni kezdjenek. Megszökött hát a vetélő is. A lány mit tehetett mást? — Jött, jött a királyfi, amerre az orsó az arany fonállal az utat mutatta. Odaért a házhoz, leszállt a lováról, bevonult a pompás szőnyegen a szegényes kis házba; a szobában ott találta a lányt. Egyszerű volt a ruhája, de úgy ragyogott benne, mint bokron a rőzsa. Te vagy egyszerre a legszegényebb is, meg a leggazdagabb is — mondta a királyfi — gyere velem, légy a feleségem! A lány egy árva szót sem szólt, mosolygott, és a kezét nyújtotta feléje. A királyfi megcsókolta, kivezette a házbői, nyergébe emelte, és hazavitte a palotájába. Megülték a lakodalmat, az orsót, a vetélőt és a tűt pedig elhelyezték a királyi kincses kamarában. Ország-világ a csodájukra járt; ők pedig nagy becsben tartották a kedves szerszámokat, amíg fcsak éltek. (Grimm meséiből) Róna Emy rajza