A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-02 / 1. szám
NYIKOLAJ TYIHONOV: Gázálarcot tart újból a kezem. Egynéhány szavam lenne hozzá máma. Földünk egyszerű, dolgozók hazája, Hol a józan ész virraszt éberen. Te, szürke gázálarc — Ragadós fejed Szoros kötés Európa fején, Mely mosolyt, s kacajt már rég elfeledett, Nem érti, mi zsong erdő, s mezején. Riadt nézésedben csak az érc-napok £ Halszeme az, mely a mélybe mered. I Ki a színész, ki bizarr színről elrabolt? i Ki volt szeretőd, aki tönkretett? j i Mért dolgoztál, őrködtél hát Európa, I Városidba gyűjtve ó kincseket? • Hogy arcodat most szürke hideg í ~ fojtsa, t Szánalomból részvét jusson neked?! ? i GÁZÁLARC Az ég bájt és bút küldött már ezernyit... Elvitette á gálád akarat Az utolsót, hogy ne maradjon semmid: Szemednek fényét, ember-arcodat. Fejednek nincs élő ember formája. Suttogás, — jaj, — szó kifosztottja lett. Nem hasonlít sem halra, sem madárra; Az embereknek vállán szédeleg. Gumin át a riadt robajt nem hallod. Marokra fogja és elragadja. Mit a kor büszkén magáénak vallott, Mind elnyeli a halál-garatja. Bizony, harcba egykor nem azért szálltak Forrongó Párizs utcád, — tereden, Hogy a kor, melynek pillérévé váltak, Kóbor golyó martaléka legyen. Letépem most komor ábrázatod, Földek-földjének neve szemben veled! Csak álmatlan éjjel alkothatott Vegyész, kit a kor dühe megmérgezett. A bejárat fölé, — eljön a nap, — Szalmacsutakkal tömve szegezlek föl, (Így védték rég az asszír házakat Felszegzett fejek bajtól, gyötrelemtől) — Betegség, — ördögűzés jut neked, Éjfél-sötétnek fergeteges társa. Élc-célnak tártnak majd a gyermekek, A végső dühnek megannyi jobbágya. Ha megöregszem, eljövök, megnézlek, Mikor a nap rőt fénye hal a Néván És a lángoló győzedelmi ének Simogatólag hull majd rád és énrám. Fordította: Zala József. Ósdi bányák angol bányásza se’ Fogadta ezt ünnepélyes esküjén; Spanyol kunyhóknak rejtett lőszere Nem erre várt a hős harcok kezdetén. Nem ezért bujkál előled, világ, Sötét Reich-börtönök ezer halála; Nem ezért adta Balkán hős fiát, Ki ellobbant, mint rőt zsarátnok lángja. Az abesszín, hol a fény tőrként támad, Hűs sziklák közé nem ezért siet És Itália rászedett fiának Megosztva nyújt utolsó korty vizet. Álarc, végtelen gyötrelem forrás, Én győzelmedben nem, sohasem hiszek. Rabod az emberi szép arcvonás, Barátságod is ránkkényszeríted. Nyikolaj Tyihonov 189 6. december 3-ári született Pétervárott. Kereskedőnek készült és huszár lett belőle, ahogyan önéletrajzában írja. „Lovasrohamokban vettem részt, erdőt irtottam és tutajoztam. Tanítóskodtam és ripacs színész voltam. Pétervárt védtem Ju- ' gyenics ellen, ültem börtönben és vitatkoztam komiszárokkal... Burzsuj ? sosem voltam." Petőfi és Arany fordí- f tója a Grúziái tavasz, Háborús napló i és a Pakisztáni történetek szerzője az = elbájolóan szép, kesernyés és kegyetlen f szavak költője maradt máig is. Lapunk- f ban közölt verse a Gázálarc, a béke- i szerető szovjet nép megindító háború- | ellenes megnyilvánulása. | ta, riogás csapódott, ki egy-egy emberrel az ajtón. Az udvaron négy-öt ló a fához kötve. Azt mustrálgatta. Aztán a kíváncsiság taszította a kocsmába. Megnézni, mi van ott, mi történik ott? Semmi különös nem történt. Nagybajszú csizmás magyarok dülöngélnek a söntéshez, folyik, löccsen a pálinka. Nem idevalósiak, csak amolyan átmenők. Fordulna ki a kurjantással, de belebotlik egy tömzsi, borszagú emberbe, aki vállonragadja és így: — Hát ez ki, ez a csöppség? — Most szegény, tegnap huszár vöt, engedje a kabátom! — ingerül Barai Mátyás. — Huszár? Hajjátok-e, huszár vót ez a csöppség! — kacsint a tömzsi a többiekre. — Akkor megnézzük, mit tud! — így a pálinkázók. És az udvarra botladoznak, elkötni a szilvafától a csődört. Nagy ez az állat, első látásra is erős, virgonc, ezt kell Barainak megülni, de hem úgy, mint korábban a vásáron. Ötkoronán. Ha a pénz kiesik a fara alól, se pénz, se posztó, elveszítette a fogadást ... Először töpreng, fontolgat Barai. Mert könnyen ráfizethet. Az ötkoronás kicsi, a ló rúg-kapál és ő nem lesz a hátára ragasztva. Mégis, keményen, eltökélten nyúl a kantárszárért. Az ötkorona nagy pénz, szegény ember zsebében vagyon. Sokáig tart a lórafeszülés, a csödör forog, nem akarja felvenni az embert. A borozók, a pálinkázók már kuncognak, összevigyorognak. Korán, korán a nevetés, Barai felszökik a lóra és az ötkoronást a fara alá teszi. És ül a lovon, mintha odacövekelték volna. A gazdák, kupecok elveszíteni látják az ötkoronást, hát ostorra kapnak és ami nem volt a fogadásban, vagdossák a mént Barai alatt. A csődör horkant, nyúlik a levegőbe és szédületesen kering, de az ember a hátán és nem inog meg. A pillanat pedig olyan, hogy az éppen felbukkanó csendőrökben is dermesztgeti a vért. A gazdák leteszik az ostort és dűlöngve intenek a huszárnak; a fogadást megnyerte. Egy kicsit szédelgőn, s az örömtől kipirultan száll le a lóról és lépne, futna boldogan haza az ötkoronával. A csendőrök azonban feltartóztatják és az egyik, az a szúrósszemű, pocakos, haragosan. — A törvény nevében állatkínzásért! Nincs fogadkozás, kimagyarázkodás, lánc feszült a kézre és a feledi börtönbe kísérik Barai Mátyást. Az ötkoronás a zsebében rí, sikolt, az asszonya nem láthatta se a pénzt, se őt. Nagy harag lobban a huszárban s tüzét táplálja az ígéret is. A füleki munkások tenyerébe csapott, hogy elmegyen! Ez a gondolat élesre köszörüli az eszét, megszökik a fogházból. Előbb a családjához kíséri az éjszaka, aztán a hajnal kommün-katonának! Mondják, mesélik, másnap a felesége rítta a rokonoknak, szomszédoknak: — Tudtam én, tudtam, hogy ez lesz! Tizenkét kiló dohányt szítt fel, nem közönséges vót má a’!' És mintha ezt a régi történetet is ez a hitvesi sikoly boronganá. Mert jó huszár a magyar, de szegény, amolyan éhkoppon termő fajta! 9
