A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-02 / 1. szám
Macs József p HUSZARVIRTUS Huszárnép a magyar. Nyalka, széptartású, nagy hőstettekre bátor. Híre, név; hét völgyön, hét országban. Jó huszár a magyar, de szegény, amolyan éhkoppon termő fajta. A kopott századelei történet is erről szól. Egy vén gömörmegyei barkótól hallottam. Háborúba mentek, háborúból jöttek akkor a katonák. Épen vonultak be, rongyosan, sebesülten tértek vissza. Feddésből is sokan, nagyon sokan verbuválódtak. Huszár azonban csak egy lett belőlük: Barai Mátyás. Alacsony, sovány ember volt ez a Barai és bátor. Nem félt az ördögtől sem. Betyárokkal cimboráit. Ösmerte a Fülek környékén három évig buddogó Szép Miskát. Lovat, ökröt nem is tudtak elhajtani a faluból. Olyan összeköttetése volt. Mindig nyomra tévedt. Ügy bizony, ez a legényszámba kapó gyerek! Háborúba menet már nem volt legény, felesége, gyerekei voltak. Megülte a lovat, derekasan helytállt, bár a szíve örökké sajgott, mi van az asszonnyal meg a gyerekekkel? Földje néhány darabka, járma tehene, családját pusztítja a szegénység. No de ami a szívét nyomta, hasította, nem látszott az arcán. A Dnyeszternél sebesült meg. Szakaszvezetőnek tette a hősiesség és nem akármilyen huszárszázadnál! Az a sebesülés is úgy történt, hogy a nagy folyam partját beborongta az őszi köd. A kozákok kihasználván a természetadta fedezéket, észrevétlen közelítettek. De rajtacsapni nem tudtak. Barai szakasza éberen figyelt és idejében neki a kozákoknak. Csattogott a kard, hullt a vér, jajok és fájdalmak szuronyozódtak a levegőbe s az ellenség megfutamodott. A huszárok üldözőbe vették az ellent. S azok mintha csak cselből futamodnának, visszakanyarodtak és összecsaptak megint. Barai három kozák közé sodródott, hárommal vívott és győzött. Menekültek, menekülni kellett ismét a kozáknak. — Hajrá, fiúk, utána! — zúgott Barai szakaszvezető bíztatása, de egy muszkagránát mellévágódott, elföldelte. Bajtársai ásták ki a hantok alól a véres, eszméletlen huszárt. Kórházba szállították a vitézt s gyógyult, épült a háború befejezéséig. Lábára sebesült, nem veszélyesen. A frontárok hajrája és a huszárság pedig úgy nőtt szívéhez, mint anyáéhoz a gyermek. Otthon volt már, a nagyvilág után gyufaskatulyának tűnő házak között, ellenben a huszárerényt, a bátorságot nem tudta leszerelni. A kis meredélyre épült faluban minden hősi tettre kínálkozó alkalmat elorozott a mulyábbak elől. S a bátorságérzet, a vakmersz a kocsmában még csak fokozódott. Odajártak inni és tüzet csiholni emberek, legények. Ha bál volt, mulatság, a csizma szárából előkerült a barkőkés és emberhúsba szabadult, vágott, hasított. És a vagdalkozásban Barai járt az élen. Pénz nem került kocsmára, másra se. Az a módos gazdáké volt. De esténként, mulatság idején ácsongani eljárt az ablak alá s ha a gazdák összevillantak, ragadták a söntéshez Barait, folyt előtte a pálinka. Ö, a huszár vitte győzelemre a jobban fizetőket... Félte, rettegte a vidék. Pedig, ha tudták volna, milyen gyerekesen jószívű volt. Olyanfélének tűnt, mint a csahos eb. Addig vicsorított és harapott, míg kenyeret nem dobtak neki. Aztán szelídült, jámborodott. Mert kenyér az kellett három kis családjának. És kenyér nem volt. Á fronton megharcolta a magáét, érmeket is kapott, de abból nem laktak jól a gyerekek. Búsan, kedvetlen borongott a ház körül. Az öldöklésben csalódott, nem lett gazdagabb tőle. Csak a hátán hordta a ganéjt a meredekre, a tehenek nem bírtak felkapaszkodni, csak rongyosan kuporodtak kocikra a gyerekek. S a tehetetlenség úgy nőtt rá a szívére, mint vetésre a gaz. Még más bajok is kopogtattak az ajtón. A háború után éhség és kolerajárvány. Feleségét és két gyerekét elragadta az irtóztató betegség. A kemény embert, a késsel, villával bátort akkor lehetett összetörtén látni. És kínosan, keseredetten sírni. Megnősült másodszor de a szegénység csak jobban eltenyészedett náluk. Vásárokra járt, bár seftelni, kupeckedni nem tudott. Fogadni, valamire rátenni inkább! Az egyik hetivásáron is fogadással jutott pénzhez. Földesurak meg nagyparasztok vitáztak a közelében arról, hogy az állami mént lehetettet embernek hazalovagolni. Két koronát jelentett a tét. Azoknak semmi, neki hatalmas összeg. Odabátorkodott az urak közé és azt mondta: 8 — Én azt a csődört hazavezetem! Az urak, a bőrkabátosok, a vadászserte-kalaposok először billent szájjal, lenézőn, lekicsinylőn mustrálták az embert, aztán összevillant a tekintetük és hahotába kezdtek. Mert hogy ez az ember, ez a rongyos, ez a senki tenne túl rajtuk? Állták a fogadást, legalább a szerencsétlen kínján nagyot mulatnak. A mén zabcsiklandozta vérrel topogott, fújt, forgott és mielőtt Barai rávetődött volna, még azt is fogadásba vették, hogy ő a csődörrel hamarább célt ér, mint ők a trapperokkal. A vásári nép körülácsorogta a merőt, aki éppen most dugta kengyelbe a lábát. Felpattant a lóra, de mozdulni nem tudott se előre, se hátra. A ló forgott egyállóhelyben, mintha* láthatatlan kéz pörgettyűzné. És hol az elülső, hol a hátulsó lábára állt, A nép, a hajmeredő vásáriak rimánkodni kezdtek. — Gyöjjön le, ha istent ösmer arró’ a lóró’! — Megmondtam, én hazavezetem — volt a felelet. S a ló a hangtól-e, de szelídült és a Barai jelölte útra ugrott. Egy perc és lovas, ló eltűnt. Az úton porzott. De csak egy rövid ideig, mert Barai jól ismervén a járást, a mezőt, keresztülvágott az erdőn, s onnan mire besötétedett, ki a legelőre. Hanem a legelőn a csődör beleragadt a földbe. Egy lépést sem akart továbmenni. Hű a nemjóját, az idő kevés, rajtaveszíthet! Forog a ménnel, aztán megnyomja erősen az oldalát s a ló ugrik. És mibe ugrik? A juhok közé. No ha beleugrottál, ki is ugrasz onnan — gondolta Barai és már nyomta volna újból a mén oldalát, de a juhász rohant ijedten s támadón felé. Nem volt idő magyarázkodni, veszekedni, hát a számadónak jó hangosan odakiáltotta: — Ha baj lesz, én vagyok! Azzal elvágtatott. Habosán, csuromvizesen ért a ménnel célba. De az urak még sehol se voltak. Mire beértek a pusztára, már lecsutakoltan állt egy fa alatt a csődör. A sok sertekalap alól csodálkozást, bámulatot lövellt a szemsugár. Zsebrevágta a két koronát és még éjszaka hazatalált. Boldogan mesélt, nagyított a történeten odahaza és ez felejtette vele a gondot. Addig persze, míg a két koronából tartott. Az meg olyan volt, mintha feneketlen sötétbe dobódott volna. Nyomban elveszett. Dolgozott, dolgozgatott kevés földjén a tehenekkel, de nem látta hasznát. Mintha a kopár, kavicsos föld elnyelt volna minden erőt. A gyerekek pedig nőttek szárazkenyéren is, vízen is. A pipa segített valamelyest rajta. Mindig a szájában lógott, a belevalót összeteremtette a határban. A pipakupakból füstölgött ki temérdek baja-gondja. Éppen úgy, mint a papi füstölőből a vétek. S mikor már torkát fojtogatta a tehetetlenség, idegenek, füstös arcú munkások fordultak meg az udvarában. A füleki gyárból jöttek s háborúra buzdítottak. Azt mondták, hogy az ország már a munkások kezén, de az ántánt, meg tudja a csunyanyavalya mi még, vissza akar csinálni mindent. Fegyverbe, fegyverbe! — ezt harsogták a Barai udvaron, meg a faluban. Feltámadt, újra meglódult benne a huszárvér. Küszködjön, nyűje magát eredménytelen, elmegy ő, belevágott a tenyerébe. Földet, meg jobb életet kínál ez a néhány ember,, csak végezzenek az ellenséggel. Az éjszaka azonban lassan tellett. Az aszszony sírt, nyűszölt, húzta vissza az embert az elhatározástól. Gyerekek vannak, nem döglődhetnek rakásra, éhen. — Oszt így nem döglődhetnek? Ennyi volt Barai szava. Nem szólt reggelig. A zsebe üres, krajcár se csörren benne, de megüli ő a lovat, lehet még ö jó huszár és nem is kell Karintiába. meg a Dnyeszter mellé menni. Csak el az országba és várni az ellent. Hangos reggel kiállt a kapuba és a kocsmát szemelgette. Nó-
