A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1956-12-02 / 1. szám

„Ta >zal egy szapu eső — egy marék sár” mondja . Gerencséren. Az őszről pedig úgy vélekednek, (íogy egy marék eső egy szapu sár.

S valóban, a nyúlós ködbe,-burkolózott Zobor alján úgy lapul meg dideregve az esőáztatta kis falu, mintha számadással tartoznék az idegennek, aki betéved féltengelyig érő sarába.

Ki tudja, mi okozza ezt, mert makadám útja van, mint minden más falunak. Alighanem tektonikus fekvése. A Zoborról lezúduló eső olyan makacsul hordja a dcmbok közé gyűrt faluba a szőlősök löszét, mint ahogy a pocok gyűjti elemózsiáját érés idején.

De nem háborítja ez a parasztokat, azzal a megszokottsággal és alapos türelemmel lépkednek a latyakban, mint apjuk, nagyapjuk, minden ősük. Monoton minden a szemerkélő esőben, fáradtak az utcán mocorgó emberalakok, álmosan meredeznek a mohos kútágasok, vakok az ablakok is. Csak az esőcseppek hullanak szüntelen a palánkokról, korhadó virágkórókról, búsan zörgő gallyakról, ereszekről, s valami kietlen hangú zenét szolgáltatnak az amúgy is siratnivaló látványhoz, az őszi falu pusztulásához, a dermesztő tél közeledéséhez.

Hiába keresem a híres rózsák nyomát a házak előtt, még a tövét sem lelhetem, csak imitt-amott van virágoskert az ablakok alatt.

Hát már csak a dal tudja konzerválni azt a gyönyörűséget, amit a feslő rózsa szépsége nyithat meg, és nem él ennek a népnek a lelkében a hagyományok, formák, idillek, régi szépségek megőrzésének vágya?

Azt mondják, egy-két környező faluban, Zsérén, Kolonban és Csitáron még a hagyományos népviseletben járnak és még ragaszkodnak a szokásokhoz is, de ebben a- faluban már nagyon összekeveredett minden.

Betört a város a faluba.

Nyitra felől, a zobori úton, fs lassan megeszi a falut. Valami ötvenhatvan új ház épült fel ezen a faluvégen tíz év óta, s ez fenyegeti elpusztulással az öreg falut, ez a jelképe a régit újjal, rosszat jobbal felcserélni kész emberi ambíciónak.

700 hold a falu határa és területe együtt, a lélekszám meg 2000 körül van. Az öreg falu valami 380 házszámot tett ki a háború előtt. Szűk kis lakások, bennük öt-hat ember, nem egy helyen 8—10 is.

Azt mondja az egyik tanító:

— Bent az öreg faluban azt sem tudják, mi kié, annyira össze van zsúfolva minden.

Két falu.

Kint a dombokon már majdnem villaszerű házak állnak s mindegyik előtt kovácsoltvas kapu, vasrácsos és drótkerítés. És virágoskert. Megrebbent a reménység, hogy ezeben a kis kertekben újjáélednek a gerencséri rózsák, és a gerencséri úton végig piros rózsa lesz újra.

A régi falu a folklór számára teremtett értékeket, de vajon mi teremtette meg ezeket az új értékeket kint a domboldalon, a nagyablakos modern házakat, a villanyt, a kis szivattyús kutakat, hiszen egy családra csak másfél hold föld jutott? A munkaalkalom Nyitrán és az epertermesztés. A falu harmadrésze a városban jutott kereseti lehetőséghez, az itthonmaradottak pedig szorgalmasan kultiválják az epertermesztést, ami tulajdonképpen jól jövedelmező forrás, ha számításba vesszük, hogy egy küó epret 7 koronáért vásárol meg a'nyitrai cukorgyár.

Egy holdnyi eper közel 40 000 koronás jövedelmet jelent a gerencséri parasztnak.

— Van pénz a faluban — mondják eltelten.

Tehát az új és a régi, a jelen és a múlt szövevényében megtépázotían áll a nép régi lelke, lassan levetkőzik a falu múltbeli díszéből; a mogorva siskók féltékenyen pillognak fel a domboldali kis villákra és sóhajtoznak a falu öregjei a hálátlan unokákon, akik már restellik a paraszti viseletét. ',

Bevezetnek vendéglátóm házába, ahol egy kemény menyecske, bizonyos Cicel néni ezzel esik nekem:

i -fNb,..

mind úriba akar járni. Ha mink denkl úriba hordja majd magát. Épp az este veszkődtem a jányommal, az már azt se tudja mit vegyen magára.

Sóhajtoznak kárvallottam

— Má csak két jány hordja magát parasztiba — hallatszik a súlyos ítélet.

Valaki még megerősíti.

— Má Zuzik Erzsi is úriba jár.

Akármit mondanak is, csend telepszik a

szavak közé, süketségbe vonja ezt a jajveszékelést, amit az a tudat táplál, hogy a parasztnak ezt a külsőségekben ősihez való ragaszkodását úgyse érti meg senki. Már a tulajdon gyerekeik se. Nagy a fenntartás minden városi iránt, s bizalmatlanul szemlélik ,a városból, beözönlő rádiókészülékeket, mosógépet, minden portékát, afhi az ősi szokásokat felforgatja. Minden siránkozásnak ez a mementója:

— De szíp is vót az a sok szíp szokás. Má mind elhagyják.

Amint mondják, szemkápráztató volt minden ruhadarab a régiek

öltözködésében. Mint mindenhol, a férfié volt az egyszerűbb. Amint a fiúgyerek kinőtte a kacát (pendely), a férfiak általános viseletét kezdte hordani. Nyáron zsinóros' lajbit, vászon- vagy gyolcsgatyát, láncosinget (elől és a kézelőn kivarrott, ráncokba vasalt ing), széleskarimájú fekete kalapot és keményszárú gomboscsizmát. Télen szegényebbnek gangárnadrág, módosabbnak bársonynadrág járta a gatya helyett. Semmi különös dísz nem volt a férfiemberen. A vőlegény is csak azzal volt cifrább, hogy színes bokréta került a kalapja mellé, közepében flórissal, azaz rezsgővel.

Az asszonynép a táj jellegének megfelelően nagyon sokat átvett a szlovák nők cifraságából, mert a néprajzi kölcsönhatás ebben mutatkozik a legszembetűnőbben. Vajon gondolkozott-e már etnográfus azon, hogy mennyi értéktelen cifrasággal aggatta tele a nép legfőbb díszét, az ünnepi ruházatát? Csillogó pitykékkel, re.zsgőkkel, bazári gyöngyökkel tűzdelte a különben nagyon fáradságos munkával szőtt,* varrt, hímzett ruhadarabokat. A gerencséri lány fodrosingben, pruszlikban, kasmirszoknyában, varrottkötényben, cifrasarkú csizmában, ’nyakában keszkenővel, fején láncos süsüvel parádézott még ezelőtt 10—15 évvel is. Féljobbágyi életmód, éjszakákba tűnő téli esték aprólékos pepecselése tudott csak ennyi díszt kitermelni. öt-hat gyolcs, csipkés, láncos, varrott és fehérszoknya ringott a gerencséri menyecskén, a menyasszony pártájának ötszínű szalagja és a hegyibe biggyesztett rezsgők fáradhatatlanul szedték őszi estéken a lányok ujjából serkenő vércseppeket. Szalagok, fodrok, „síkok”, gyöngyök, csipkék, „tökmagok”, piros, rózsaszín, kék, žold színek lepték az egész öltözéket.

S mára már levetették a gerencséri lányok, mert nem csalogat többé legényt a régi idők pávás cifrasága.

S most itt Cicel néni patakként csörgő hangjából az öregek egész kara zsolozsmázik:

— Ha mi kihalunk, nem marad belőle semmi.

Ahogy belenézek a panaszban is méltóságos és derűs arcokba, megérint annak a sejtése, hogy belém, a „városiba”, most úgy kapaszkodnak, mint vízbefúló a szalmaszálba. Féltik, erejüket, a személytelenné válás réme lebeg előttük.

Igazat kell adnom nekik.

Ne restellje gerencséri lány, legény felölteni apja, anyja, minden előde díszét, mert a város uniformizált öltözködése nem kölcsönözhet ünnepi külsőt, meghitt levegőt falunak! Ne szégyenkezzen bámuló tekintetük előtt, mert ha nincs mit szégyellni történelmen, emberi munkán, az élet sajátságos élésén, nem szabad restellkedni a hagyományok megmutatásán sem.

Mert szebb lenne Gerencsér vasárnap délután, ha újra hagyományos viseletben járnák utcáit lányok, legények.

Uikus Sándor

NAGYANY0K ÉS UNOKÁK

(Nézelődés Zoboralján)

A régi falu.

Gerencséri lány népviseletben.

Épülő házak sora a domboldalon.