A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-02 / 1. szám
„Egyébként minden jól sikerült.. Emlék Bartók Béla pozsonyi koncertjéről Bartók a nagy embereknek abba a csoportjába tartozott, akikről aránylag kevés anekdotát, apró történetet rótt tel a maguk kora; melegszívű, de tartózkodó, szinte szigorú egyénisége müveiben feltárult, az emberekkel való mindennapos kapcsolatok során kevésbé. Személyes dolgairól keveset, szinte vonakodva nyilatkozott; s bármilyen szorgalmas levelező is volt, — a müvét megismerni vágyó utókor nagy hálájára — a saját személyével foglalkozó utalások leveleinek elenyésző hányadát teszik. Annál fáradhatatlanabbul fejtegeti leveleiben zenetudományi, népzenekutatási kérdésekben elfoglalt álláspontját, nem fukarkodott idejével, fáradságával, irodalmi, sőt politikai kérdések megvilágításában sem. Ha: ügyről volt szó, amelyért szükségesnek tartotta, hogy síkra szálljon, hosszan írt. Sajátmagáról: röviden vagy sehogyan sem. Páratlan szerénysége zongoramüvészi mivoltában különösen érvényesült. Ha emberi vagy művészi mivoltában bántás érte, „élesebb volt a késnél”. Emlékezetes, hogy teljes szigorúsággal, a szó szoros értelmében megtiltotta a Budapesti Filharmóniai Társaságnak, hogy műveit előadják, mert I. szvitjét a bemutatón megcsonkítva játszották. Jó másfél évtizeddel később történt, hogy Mengelberg, a világhírű karmester öccse, a híres amszterdami szimfonikus zenekar kiállítására Bartók-anyagot kért. A kérést Bartók elutasította, mert az illető korábban a náci politika nyomására akadályt gördített egyik művének előadása elé. Szerénységéről hadd álljon itt ez a pozsonyi vonatkozású dokumentum. Huszonhárom esztendős volt, amikor 1904. november 10-én hangversenyt adott Pozsonyban. Jószerével első komoly szereplése volt ez a magyar fővároson kívül. Beethoven, Liszt és Richard Strauss műveket játszott, s mint látni fogjuk az alábbiakban, óriási sikerrel. A pozsonyi lapok kritikái egekig magasztalták a fiatal pianistát. A németnyelvű Pressburger Zeitung a többi között így írt: „Bartók úgy látszik, Liszt zongoradarabjainak virtuóz művelésére szánta el magát...” Később a cikk elemzi Lisztnek Bach „Weinen uns Klagen” korál-témájáről írott változatait, s Bartók zongorázásáról azt írja: „Bartók ezt a művet kinyilatkoztatásszerűen játszotta: Ahogyan Liszt a koráit... megszólaltatja, s ahogyan ezt Bartók a maga egyszerűségében intonálja és művészien, szinte teljes dübörgő orgona-erőre fokozza, ez a fenséges benyomás örökre megmaradt bennünk”. A Nyugatmagyarországi Híradó című egykorú lap a Bartók által előadott Beethoven-szonátáról (op. 26.) azt írja: „A szonáta első tételét lágyabb és behízelgöbb billentyűveréssel, tisztább és átlátszóbb frazírozással alig lehet játszani A reá következett pezsgő, bizsergő Scherzo után a gyászinduló nehéz, súlyos akkordjai ez a mély komolyságú, egyszerű téma, mint mázsás sírkő nehezedett a hallgatóság szorult kedélyére, hogy a Finale gyöngyöző, csillámló allegrojával annál nyomatékosabban kifejezhesse ismét a fel-felébredő életkedvet.” A lapok visszhangja híven tolmácsolta a közönség érzéseit. Bartók másnap — szokása szerint — beszámolt az otthoniaknak a fontos hangversenyről. Lapot írt Thomas Istvánnak, tanárjának Budapestre. A lap képesoldalán: pozsonyi utca. A másik oldalon pedig — mindarról, amiről fentebb olvashattuk a lelkendező lap-kritikákat, Bartók csupán ennyiben ad számot: „250!” (hogy tudniillik ennyien voltak a hangversenyen) „Elég. De nagyon elfáradtam. Egyébként minden jól sikerült. Sokszor üdvözöl B." Vagyis: tizenegy szó, s a nevét jelző B betű. Ennyit szánt Bartók a maga zongoraművész-sikerének. S ha ma élnek, akik akkor hallhatták, bizonyára egész szívükkel érzik most is — ahogyan a kortárs-újságíró kifejezte: „a fenséges benyomás örökre megmaradt.. TALÁLKOZÁS (rJkúp±tL ROKONÁVAL Indulásunk órájában alszik még a természet és szendereg Liptószentmiklós, ez a nappal turista-csoportoktól hangos, zajos város. Hajnali az idő: sötétek az utcák s csak a pékmühelyek ablakából szivárog fény■ az úttest zápormosta aszfaltjára. Semmi nesz a téren, sem az utcák során, alusznak a házak és a bennük lakók. Gépkocsink is halkan suhan ki a sötét városkából s kanyarog északra a Tátra irányába. Áfn kiváncsi szemeink elé ködfátyolt vont a koraöszi hajnal, nem látszanak a hegyek, se a havasi rét vadvirággal teleszórt smaragdja, amely felett „mondhat at lan szépség lebeg" . . . Kutató szemünk csak sűrít ködöt lát, hideg, süket párát, mely mindent beborít szürke köpenyével: erdőt, hegyet, eget. Én is hiába kémlelem Hybbe falujában — melyen keresztül haladunk — az öreg templomot, eltakarja tekintetem elől az 'irigy ködpára a templomfalakat, melyek Balassi Bálint porait őrzik kriptájukban. Száguldunk, rohanunk — és nem látunk semmit, pedig már Csorba község országútján járunk, 800 méterrel a tenger 14 szintje felett: Kedvetlenül bóbiskolunk, lehorgasztott fejjel, mikor nagyhirtelen világos lesz a táj: ferm, az égkárpiton láthatatlan kezek széjjelvonták a szürke ködfátyolt s a felkelő nap sugárözönében felcsillan a Magas Tátra fenséges hegylánca ... Kerekre tágulnak az eddig álmos szemek, minden arc az ormok felé fordul, a hegyóriás hajnalpírban fürdő bíborára, melybe itt-ott egy-egy vakító fehér esik villan: a szakadékok hava ... — Jó időnk lesz — mondja vezetőnk — felszállt a köd, kitisztult az égbolt. Örömében valaki dalra gyújt, ezt követi a többi s vidáman nóiázva hagyjuk el Poprádot, majd Szepesbéla ódon házai közt északra fordulunk.... Gyors iramban megyünk] pedig emelkedik az út: nemsokára már a Tátra fenyvesei közt járunk, majd a kies Barlangliget üdülői intenek „jó reggelt“. Pár percre kiszállunk friss levegőt szívni s elfogyasztani a magunkkal hozott reggelit a mohás gyepre ülve. Jó lenne itt lepihenni s mélyeket sóhajtva fáradt tüdőnkre szívni a gyantát gyöngyöző fenyők illatát, de már is tülköl gépkocsivezetőnk, nincs idő a pihenésre: nagy út előtt állunk. Robogunk hát tovább a szelíd lankájú Bélai-havasok alatt, melyeknek sziklái közt havasi gyopárok csábítják a turistákat csillagszirmaikkal... Rövid percek múlva már Javorina jellegzetes faluja: Zsdiar előtt járunk. Festői faházak tűnnek fel a smaradgszín mezőkön, sajátságos, egyéni stílusú épületek, melyeken, kabálékok s tűzpiros ablakkeretek élénkítik a falak szürkeségét, sárgára festett fatornácccH. Aki csak egyszer is láthatta ezt a tátraalji falusohasem felejti el, annyira sajátságosán elütő a többi faluktól építkezésben, szokásban, viseletben egyaránt. Zsdiar után, fenyveserdók közt, gondozott tisztáson magános kastély áll: Hohenlohe herceg híres vadászkastélya. Valaha fenségek gyűltek össze szarvasvadászatra, ma a szórakozásra épített kastély pihenésre szoruló dolgozók üdülőtelepe ... S tovább kanyargónk jobbra és balra, míg végre feltűnik a két államot elválasztó határ: gyönyörű akvamarín színű csermely. Vize oly tiszta, hogy medrében a legkisebb kavics is meglátszik. Tatán a legszebb hely ez itt a Tátrában — legalább nekem az — fenyvessel tűzdelt völgy a színjátszó patakkal, szemben velünk az ormok közt csipkésszélű gránit, melynek hasadékaiban örök hó világít... Mókus ugrándozik a tíilevélek között, s messzebb a gyenge füvű parton szelíden lépeget két fiatal szarvas. Kell ennél gyönyörűbb, megnyugtatóbb tájkép? — A vámvizsgálat ám szicorú lesz — rontja el kedvünket egy mogorva utas. Biztos forrásból hallottam, hogy a nőket levetkőztetik. — Ilyen hideg reggelen? — méltatlankodnak néhányon. — Hiszen láthatják, hogy csak kézitáskát viszünk. —. Akkor is — feleli szigorúan a bácsi, de tovább nem vitatkozhatunk, mert már sorban s állunk egy testes vámtiszt előtt s várjuk mint az ítéletet: mi történik velünk ?
