A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-02 / 1. szám
BÁBI TIBOR ÚJ VERSEIBŐL Most már csak megárad Tékozló módján magam osztogattam, cserébe ugyan kevés jókat kaptam. Kellett a közösség, jó, hű bizalom, miként juhoknak közös ól és alom, s ki szívem érti, nem hiú szavakat, igaz barátom mindmáig nem akadt. Küszködök magammal, zord elmúlással, a szerelemmel, hideg borzongással, s érzem nap-nap után, így élni szégyen, nem vált meg oktalan, sok szenvedésem. Még is-mégis jó, hogy így elapadtam, miként víz homokra futó patakban, mert ha elapadt, most már csak megárad, testvére lehet erős tengerárnak. KLÁRA Méhkas a szövőgyár, zümmögő eleven; a szép lányok szíve álom és szerelem: egy szoba-konyhába sok öröm belefér, álmuk szép selyemszál, illatos lágy kenyér. Elfogy a hosszú nap, megpihen az orsó, Klára szíve ólom, eleven koporsó. Csúnya lányok után nem kacsint a legény, Klára csúnya lány volt, csúnya lány volt, szegény... Meghalt minden este, hajnalra feltámadt, ajándékul adni kezét a világnak. Senki meg se látta. Ó, boldog emberek! Jött mégis egy legény, Klárába szeretett. Bánata, öröme a sebzett szív alatt egy nap melengető friss cipóvá dagadt. Megbújtak hárman egy szűk padlásszobába —; Lámpák és csillagok hullnak ablakába. Mindmáig tűnődöm Mi voltál, Budapest? Ö láttam, csupa rom. Enni sem adhattál, s nem kellett két karom, Nyugtalan eszem, ifjúságom se kellett, megtagadtad tőlem egy nap a szerelmet, — mert koldus álmaim, úgy-e. mit sem értek, s eladtad kedvesem jóllakott üzérnek. Hisz nem volt szalonnám, lisztet, zsírt se hoztam, csak ingem, yatyám volt egy lyukas dobozban, egy kopott nadrágom, néhány kopott könyvem. Ô fáj még most is sok visszafojtott könnyem, hogy ifjú, balga fejjel úgy nekivágtam igazam keresni a feldúlt világban. Ugyan ki bánta, ha fogytán volt kenyerem, s szerszám helyett semmit markolt a tenyerem, mert olyan ínségbe torkolt már az élet, hogy mint oszló árnyék szinte semmivé lett... Még ma is látom egy asszony fáradt szemét; karján kis kosár volt, benne pénz, vagy — szemét, két felnőtt fia, s a férj hat napi bére, és nem futott belőle/ csak egy ebédre. Tűnődöm mind-máig, mi lett a többivel, ha nem érték be már a puszta semmivel, fájlalom a három elmaradt ebédet — ; s ki tehet róla, hogy mindent újra élek...? DÉNES GYÖRGY Októberi mezők Csörög a sovány kukoricaszár, hüs mezők ölén bujkál a halál. Tapad a földhöz, mint a szürke köd, nyögnek alatta a parázs rögök. Az élet már csak pislogó remény, elüldögél a rongyos fák hegyén, s a gallyakról a rozsdás levelet lecsókolják a csapdosó szelek. Sír a kolomp a messziségen át, álomba révül lassan a világ. Lebeg a varjú búsan, feketén, és szárnya alatt haldoklik a fény. OZSVALD ÁRPÁD A vén huszár Szomszédunk, öreg Ozsvald Pál fehér bajuszát a halál már pddörgeti a föld alatt. Emlékem tőle sok nem maradt, csak egy megkopott ócska fillér, első hasznos munkám bére, — havat hánytam neki érte, utat vágtam az udvarán játékból, téli délután. Ö meg nézett rám mozdulatlan, a küszöo mellől nagy botosban, míg meg nem rázta a köhögés, aztán bement kicsit topogva a konyhába egy pohár borra. Kisszéken a tűzhely mellett, órák hosszat elmerengett. Szemközt vele a tükör fölött fényképe lógott, félig törött szúette, fekete keretben, és összenéztek néha ketten: csákós huszár s az öregember. \ Ki tudja, hogy mit meséltek egymásnak ők, kik annyi évnek emlékeit őrizgették. Pali bácsit már gond, betegség megaszalta, megviselte, de mégis, mikor e képre nézett, ráncos arca, szeme fénylett, gondját, baját elfeledte. RÄCZ OLIVÉR Még nyílnak a völgyben a kerti virágok Ha halk lován az ősz üget, s a ködbetűnő dombokon, a megzörrenő lombokon a vérző napfény gyújt tüzet, ha lágyezüst és mélyarany fátylával elborít a csend (az ősz ökörnyál-fátyla leng), s lelkedre furcsa árny zuhan, akkor majd kérd a bánatod, ölelje át a lelkedet, s legyen irgalmas jegyesed. Akkor majd te is láthatod: ez már az ősz, ez már marad . -s , Magad maradtál: védd magad. í 11
