A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1956-12-23 / 4. szám

Az ívóban néhány ember üldögélt. Két kőművesféle, kajlaszélü meszes sapkában. Mellettük, fejét markába vetve, egy vasutas bámul a levegőbe. Cingár, fekete alak, beesett arccal, kiugró járomcsontokkal, amelyeken sárgásán, áttetszőén feszült a bőr. A sarokban az összeviszsza horpadt dobkályha előtt még ketten könyökölték

a durvára gyalult asztalt: bőrkabátos, keselyképű férfi meg egy hoszszúkarú suhanc, aki folyton fészkelődött. A kamaszok félszegsége kísérte minden mozdulatát.

A kőművesek féldeciztek, arcuk egészen megveresedett a fejükbe tóduló vértől. A kövérebb rekedten énekelt egy sort s felkapva a poharat, hirtelen beleszopott. Széles, szőrtelen képe kifényesedett, barna szemgolyója szelíd tehéntekintettel csüngött társa arcán.

A másik mosolygott, de ebbe a mosolyba a gúny fintora vegyült. Sovány, csontos arca, előreugró álla indulatos emberre vallott. Szűkvágású szeme veszedelmesen szikrázott, mint az éles penge, ö is felemelte poharát s mély nyelésekkel csorgatta torkára az italt. Aztán intett szeplős, erekkel csomózott kezével.

— Jani! Töltsd meg!

A kis, sánta kantinos fürgén öntötte teli a poharakat és viszszakalimpált a pult mögé.

A kerekképű tekintete egy pillanatra megtisztult, mintha valaki ráfújt volna.

— Pista?! Ez az utolsó. Menni kell, no!

Társa keményen pillantott rá, hogy szinte szúrást érzett a homloka mögött. Nem • bírta ki ezt az öklelő nézést. Lehajtotta fejét. Keze esetlenül babrált nadrágja ráncain. Mentegetődzésféle csuklóit fel torkából.

— Jó, jó. Nem azért mondtam.

Ismerte társát és tartott tőle. Falubelije volt. Tudta, hogy a harmadik féldeci után már harap mint a farkas, s nem tűri az ellenkezést. Meg is fogadta jónéhányszor, hogy nem ül le vele kocsmaasztalhoz. Dehát a másik kemény akarata mindig lehengerelte. Ma is, most is kibillentette az egyenesből. Ködös agya lázasan1 forgatta vissza a képeket. Hát hogy is siklott ki ez a mai nap? De nem gondolhatta végig az eseményeket, mert társa rámordult.

— Mit sunnyogsz, he? Már megint savállód a pénzt. Mi?

Felvetette fejét és erőitetten mosolygott.

— Ugyan, Pista.

Társa száján fröccsent a nyál.

— A gyerekeidnek kuporgatod a garast? Vagy kinek? Te kerge kappan ... Bótot raksz a feleségedre, hogy még jobban császkálhasson a legények után, ö meg kirázza a zsebedet...

A másik aröa eltorzult. Torkából nehezen gurgulázott fel a szó.

— Mi?... Te... Az én feleségem?

A csontosarcút még jobban feldühösített e ez a gyámoltalanság.

— Ogy, úgy, komám. Más hajtogatja fel a selyemszoknyát.

Beleharsogta társa arcába.

— Mert te nem tudsz hámba tartani egy olyan asszonyt. Ha legalább gyereket kotlott vóna. De így? Magára ráncigálja a félfalut.

Elhallgatott. Eszébe jutott, hogy régen, évekkel előtte ő is megkörnyékezte Virág Julcsát. Mert akkor még így hívták s csak jóval később lett Csupor Ignácné. Kemény, marokba való mellel voltak. De őt nem kedvelte ez a büdös tyúk. Lerázta magáról, mint valami kölöncöt. Emlékszik, meg is fenyegette, hogy belefojtja az Ipolyba. De Julcsa csak nevetett. Amíg ő a kocsmábar vigasztalódott. Korpás Pali méregette a Julcsa csípejét. Aztán minden elmúlt, csak a tüske maradt meg a mellében valahol.

Kajánul nevetett Ignác szeme közé. Felemelte poharát.

— Azért ne búsulj, hékás! No, eksz!

De a társa nem mozdult. Fakó arccal csöngette az asztalra tekintetét.

Erőteljesen koppantottá le a poharat. Rámordult.

— Mit tetteted magad? Talán elsőszájból hallod? Eriggy, mert rádfordítom az asztalt!

Csupor Ignácnak erre a hangra fejébe szökött a vér. Hiszen tudta ő, hogyne tudta volna. De ilyen kegyetlenül még senki sem vágta szemébe szégyenét. Érezte, hogy most talpra fog ugrani és belecsap abba a kemény, vigyorgó pofába. De csak a feje biccent meg. Teste nem mozdult. Jeges kéz markolását érezte a torkán, ahogy a nyitott bicskára esett pillantása. Ott feküdt az asztalon, Lóránt Pista kezefeje mellett. Zsíros pengéje vészjóslóan fénylett. A pillanat századrésze alatt fogta fel, hogy nyugton kell maradnia, máskülönben ezt a vékony pengét a nyakába vágják.

Hosszú mozdulattal markolta meg a poharat és fenékig hajtotta. Véreres szemét körülhordozta az ivóban. De senki nem figyelt rájuk.

Megkönnyebbült. Vonásai felengedtek. Arca visszanyerte semmitmondó kifejezését. Pedig keserűségét nem tudta egészen elaltatni. Lelkében ott fészkelődött a gondolat, hogy ez senkiházi lump, ez a hírhedt verekedő sajnálja tőle az asszonyt.

Mérget fúj, mert írígyli az ő takaros, tiszta asszonykáját, aki olyan, mint a cukorbaba. Akaratlanul is öszszemérte a társa lompos feleségével, a nagydarab csontos asszonnyal, akit meszelőnek csúfolnak a faluban. Szegény ágrólszakadt mindig kunyerál, végigkilincseli a szomszédokat, ha főzni akar. Hiszen ez a rongy minden fillérjét elissza. Az asszonynak meg fogához szárad az ínye. Hát a gyerekei? Idétlen, ösztövér teremtések ... Fejében megint bizseregni kezdett a vér. Ilyen ember piszkolja az ő feleségét. Inkább vakarja ki családját a koszból. De nem lovalhatta magát méregbe, mert nyikkant az ajtó és Misiké gyökerezett meg asztaluknál. Misiké volt a kisegítőjük, mészoltő, malterkeverő napszámos. Kurtalábú mozgékony emberke, közelülő, vidám vakondszemekkel. Hetényi Mihály volt a tisztességes neve, de apró termete miatt Misikének becézte mindenki.

Misiké hamiskásan pislogott.

— Eljöttem, hogy dolgozunk-é délután ?

— Ülj csak le — nyomta maga mellé Lóránt. — Ülj veszteg — recsegte ismét és bekiáltotta Janit.

— Még egy poharat hozz. Töltsd meg a miénket is!

A keskeny poharakban felaranylott a rum. Koccintottak.

Misiké mégegyszer megkérdezte.

—• Hát dolgozunk?

— Ma már nehezen — szólt Csupor Ignác.

— Miért ne — horkant fel Lóránt. — Iszunk még egy kört, oszt indulunk. Fájrontra megjön a Puffancs is.

A pallért tisztelték ezzel a csúfnéwel.

Csupor tudta, hogy ma nem jön a pallér. A fizetés előtti napokban sosem jár ki. Ilyenkor segít az irodában, az elszámolásnál. Ez a rongyos megint kötődni akar. Dehát mit bánja ő. Dolgozzanak. Legyen neki igaza. Csináljon, amit akar, ö már úgysem marad vele. Rajta tovább nem ugarol. Megkéri a pallért, tegye más munkára. Erre a bolondra meg rogyassza rá az Isten az eget.

A szabadulás gondolatára egészen megkönnyült a szíve.

Ittak, ivogattak, mintha a legjobb barátságban volnának. És Jani háromszor töltötte teli a poharakat, amíg Lóránt felcihelődött. Nehéz volt a lábuk s alig tudtak felkapaszkodni az állásokra. De csak felértek valahogy. Csupor a felső álláson. Lóránt meg alatta dolgozott.

Misi már húzta is a vödör maltert a csigára szerelt kötélen. Egyre feljebb himbált a vödör, elérte az első állás szintjét, már a felső deszkák pereméhez ért. Misi munkakezdéskor mindig legfelülre küldte az első vödröt. Most is így történt, és Csupor már megragadta, hogy lekapcsolja. Ebben a pillanatban érezte, hogy Lóránt is rángatja alulról.

— Már megint heccel — gondolta bosszúsan és hirtelen elengedte a vödröt.

A billenésre nagy csomó malter fröccsent az ágaskodó Lóránt arcába. Rémült üvöltés szakadt fel a szerencsétlen ember torkából. Vakon tántorgott néhány lépést s kalimpálva zuhant a mélybe.

Misi megfehéredve tátogott és elengedte a kötelet. A teli vödör zörögve zúgott alá.

Lóránthoz ugrott, aki hörögve feküdt a téglatörmeléken. Nézte, nézte a megsárgult arcot, amelyet lassan elöntött a vér. Misi hirtelen az ég felé lökte karját s melléből borzongató kiáltás hasadt és reszketni kezdett, mint a szélborzolta nyírfa.

DÉNES GYÖRGY

Eckerdt Sándor rajzai