A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-23 / 4. szám
Tűz a hamu alatt Sovány, megviselt ewber húz egy négykerekű kézikocsit a város utcáin át. Sokan találkozhattak már vele. A kocsin magasra felhalmozott kövér zsákok. Ez így rendjén is volna, ám csak a felületes szemlélő szerint. A minap ugyanis furcsa dolog történt. A kocsit húzó ember éppen velem egy vonalba ért, amikor az egyik zsák hirtelen lecsúszott és leesett. Rákiáltottam az emberre, mire az megállt. Miközben a zsákot nyögve, morogva megemelte, olyasmit lát-< tam, hogy szinte hinni sem akartam a szememnek: a zsák túlsó felén óriási fekete horogkereszt ékeskedett, fölötte a kétfejű német birodalmi sassal. A dolog úgy megdöbbentett, hogy lábam a földbe gyökerezett. Az ember látta meglepetésemet, de nem szólt semmit, csak lassan visszaballagott a húzórúdhoz, megfogta és nagyot köpött. Erre aztán mégis megjött a szavam. — Miféle zsákok ezek? — A Sberé, — válaszolta. — De hogyan lehetséges az, hogy ma, 1956-ban nálunk horogkeresztes zsákokat hordoznak keresztül a városon? — Hiszen mondtam én már elégszer a feletteseimnek, de azt felelték, hogy ki kell használni, ha már egyszer vannak ezek a zsákok. Gondolhatja, milyen szívvel húzom ezt a rakományt, amikor két évig német koncentrációs táborban kínlódtam. Szavai az egész esetet már a groteszksé* gig fokozták. Mintha görbe tükörbe néztem AZ EGY ZSÁK BURGONYA Varga bácsi talicskával készült hazahozni az egy zsák burgonyát. A nagy nekikészülődés közben még megerősíti magát két zöldpaprikával, darab kenyérrel. Magafaragott székkel kínál, ahogy beköszönök, és a jó meleg napos eresz alatt beszélgetni kezdünk. Először ismerősökről, rokonokról. Szóbajön a Táti, Mányi, két öregszülém, akikre már alig emlékszem, majd a szomszéd faluban lakó szüleim. Ismeri őket is. Sok embert ismer Varga bácsi. Bár nem több hatvanöt évesnél. De mint aféle gurgyali ember, már gyermekkorától próbálta itt is, ott is az életet. Most az őszi betakarítást végzik ketten a feleségével. Egyforma idősek és a jókedv is egyformán megmaradt még bennük. Hogy elég lesz-e az egy zsák burgonya, erre csak annyit mond: majd küld az állam, nekik csak Íratni kell. — Lehetne bár itt is elegendő mindnyájunknak, de nem volt erős a szövetkezet, hát így szétesett. Pedig, ahogy mondja, azért álltak bele, hogy meglegyen a kenyerük. Dehát beléptek a kulákok is, akik aztán nem akartak dolgozni s parlagon maradtak a földek, mert az mind csak előhúzó akart lenni. Ahogy mondja, a szövetkezet elég jó volt, mert kapott 800 koronát, amíg dolgozhatott benne. Igaz, hogy gabonát csak azok kaptak, akik nem dolgoztak, de így is jó volt. Kap ugyan az asszony 140 koronát egy hónapra, ám azt elviszi a kürtősöprő, a házbiztosítás meg miegymás, és húsra bizony már nem marad. Két öreg ember. Beszélgetés közben mutogatja fagyott lábait és úgy mondja, mintha nem is az övéi volnának, hogy nem akarnak beszáradni a sebek, egyre csak folynak. Abba is hagyná ő a munkát már, mert hiszen a gyomorsüllyedés sem engedi nagyobb erőfeszítésre, de a falu tehetősebbjei nem adnak már enni, mióta nem bírja el a kaszát. Hogy miért nem kap öregségi segélyt, azt ő maga sem tudja. Ha kérdezősködik, annyit mondanak neki, hogy fizessen még 10 év betegbiztosítást, akkor majd megkaphatja. Annyit tud, hogy valaki elsinkófálta annak idején a kérvényét, és azóta nem kereskedett újra, mert nem szeret tolakodni. volna, amely torz vigyorba kényszeríti a napi munkáját végző ember arcát. Micsoda furcsa grimasz az élettől! A háború éveiben a horogkereszt átka alatt roskadozott, most pedig pénzért, a mindennapi kenyérért kell a gyűlölt jellel keresztül-kasul szántania a várost. — Ha én lennék a maga helyében, bizony nem tűrném az ilyesmit, — mondtam. A hajlotthátú keszeg ember fásultan vállatvont, újra egy nagyott köpött, aztán húzni kezdte a kocsit a robogó autóktól, villamosoktól zajos utcán. * Az esetet talán meg sem írtam volna, ha röviddel ezután nem akad ismét utamba a furcsa fogat. Már messziről észrevettem. Azt hittem, az emberem felismer és talán üdvözöl is. De nem így történt. Párhuzamosan haladtunk, ő az úttesten, én a jár-' dán. Kezcfejével gyakran törölgette verítékező arcát, homlokát, ilyenkor lassította a lépést. Ám egyszerre valami váratlan történt. Az egyik zsák lejjebb csúszott és mit látok? A horogkereszt helyét alaktalan, fekete mázolmány foglalta el, tehát vagy bekenték fekete festékkel, vagy a zsákokat egyszerűen kifordították. Olyan heves öröm fogott el, hogy meg kellett állnom. Tekintetem soká követte az egykedvűen lépegető munkazubbonyos alakot. Nyilvánvaló, hogy a koncentrációs tábor tette ilyen egykedvűvé. De íme: nem tudta belőle kioltani, csak hamuval fedte be a szenvedély tüzét. Most fellobbant. Mégis képes volt cselekedni. Boldognak éreztem magam és hangtalanul köszönetét mondtam az ismeretlen ismerősnek, aki talán nem is tudja, milyen sokat jelent egy ilyen látszólag apró cselekedet, de bizonyos, hogy amióta megtette, elégedettebb önmagával és a világgal. GÁLY OLGA Elfogyott a két paprika, a szeptemberi nap fölmelegítette az udvart és Varga bácsi lassan levetette seszínű kacabajkáját és készülődött. Készülődött az őszi betakarításra, hogy az egy zsák burgonyát kétezerre hazatalicskázza. Nem kér segítséget, mert amíg kuny érái a kulákoknál, addig régen itthon lesz a termés. Ahogy kifelé indul, még megemlíti, hogy amikor volt szövetkezet, kétszer is meglátogatta a búcsi mintagazdaságot és bizony nagyon szeretné, ha most is gondozhatná a borjúkat. Amerre járunk, fürgekerekű burgonyaszedö-gépek forgatják ki a földből a termést, nemcsak az öregek, de a fiatalok erejét is óvja a gép a munka nehezétől. Csak Varga bácsinak nem jutott még olyan jövendő, hogy a belekóstolt könnyebbség állandó is maradjon. Tegnap este kint bolyongtam a városban. Néztem a fényes kirakatokat, a sürgő-forgó embereket. Szeretek így munka után hosszabb sétákat tenni, kikapcsolódni. Nem volt még késő, éppen csak beesteledett, de már csillagok ragyogtak az őszi égen. Egy csendes mellékutcában keserves gyermeksírás ütötte meg a fülemet. Nem messze előttem pöttöm leányka topogott, édesanyja szoknyáját rángatta s valamit nagyon kért. Először azt gondoltam, édességet kívánt meg a kis csöppség s már magamban kezdtem elítélni a keményszívű anyát, hogy nem adja meg gyermekének a kis örömet. De nagy volt a megrökönyödésem, amikor a közelükbe értem s meghallottam a lányka kívánságát. A kislány csillagot kért, mégpedig valódi ragyogó csillagot! Pityeregve nyújtogatta fehér kezecskéjét az ég felé s egyre csak ezt hajtogatta: — Anyuka, csillagot akarok, olyat, mint ami ott van! Megálltam mellettük, mintha a kirakatot nézném. Kíváncsi voltam, hogyan oldódik meg e roppant nehéz probléma. No meg a lányka arca is érdekelt, mert az ember nem mindennap láthat olyan lányt, aki már hároméves korában csillagokat követel. Az asszony zavart mosollyal, de türelmesen megmagyarázta Katókájának, — így hívták a kis pityergőt, — hogy a csillagokat nem olyan könnyű lehozni,messze vannak, nem érnénk haza vacsorára s apu megharagudna. Aztán meg a csillagot megfogni nem lehet, mert éget, megégetné Katóka kis ujját is. E magyarázat kicsit megszeppentette a kicsit, de láttam, hogy nem elégítette ki. Kék, kerek szeméből könny szivárgott, csöpp szája legörbült s makacsul mondogatta: — Csillagot akarok! Csillagot akarok! Édesanyja, hogy megvigasztalja a kis bánatost, megígérte, ha hazaérnek, elküldik aput, hozzon néhány csillagot: Ezzel szent lett a béke. Még láttam, hogy az anya magához ölelte gyermekét, aztán siettek hazafelé. Nem tudom, apu hogy bújt ki e furcsa feladat teljesítése alól. Felnéztem a sziporkázó csillagokra. Egész úton a kislány arca lebegett előttem. Ki tudja, talán egyszer, tizenöt év múlva jön egy legény és fülébe súgja Katókának, hogy szívesen lehozná a csillagokat cserébe az ő két ragyogó szeméért. OZSVALD ÄRPÄD Kedvetlenek a falu öregjei. Ipolyszalkán is kedvetlenek, akiket a falu perifériájára dobott a nagygazdák gőgje. Varga bácsi lehajol, felemeli a talicskát, amely csikorogva, mintha vádolná, fenyegetné bajai okozóit, végiggördül az utcán, kifelé a messzi határba, az egy zsák burgonyáért. Gyurcsó István Csillagok
