A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-23 / 4. szám
A lévai népművészeti bemutatóról Ha csehszlovákiai magyar népművészeti hagyományokról van szó, akarva — akaratlanul is Zselíz, Párkány és Nyitra környéke jut az eszembe. Fehérházas, csendes kis falvak megragadó külön világa, szűkszavú lakóinak ünnepe és köznapja, jókedve és búsulása — mindez, beleolvasztva a népművészet gyűjtőlencséjébe. Nem is csoda, ha a nyitrai kerület népművészeti bemutatója előtt minden percem nyugtalan várakozással .volt teli. Nagy előkészület és .várakozás után, amikor a felajzott képzelet mindent rózsaszínbe fest, az eredmény sokszor kiábrándít. Én azonban a lévai bemutatóban nem csalódtam, és merem állítani, a közönség sem. Ezt bizonyítják a lelkes tapsviharok, a sugárzó arcok. Akik figyelemmel kísérik népművészeti bemutatóinkat, megállapíthatták, hogy ez a bemutató mind tartalma színességében, és színvonalában, mind előadásának zavartalan gördülékenységében felülmúlta az eddigieket. Ilyet még nem láttunk. S ha szervezőiről, rendezőiről és szereplőiről dicséretet mondunk, ez egyszer a dicséret kiérdemelt és megokolt. Ez a siker nem az égből hullott alá, nem is egy-két hetes készülődés véletlen eredménye. A csoportok, amelyek a bemutatón felléptek és már sokszor szerepeltek különféle alkalmakkor, Lévára a legjobb műsorszámokat hozták el. Falvainkon egész nyáron át szólt a zene, csengett a dal, táncot jártak a fürge lábak. A népművészeti csoportok tarka műsorukkal szórakoztatták a lakosságot, mosolyt varázsoltak napszítta arcukra, meleg érzést, megelégedést szíveikbe. A nyári munkák után aratási, néhol szüreti vagy az új kenyér ünnepével egybekötve járási Csemadok napokat rendeztek, ahol a csoportok a közönség szórakoztatása mellett összemérték erejüket. A legjobbak, a győztesek kerültek a kerületi népművészeti bemutatókra. A lévai bemutatón köze! harminc csoport vett részt. S habár mindegyik számára hasznos volna, még sem foglalkozhatunk minden csoport teljesítményével külön-külön. Én csak kiragadok néhányat a jellegzetes számokból, hogy ezáltal bizonyíthassak néhány elvi kérdést. A gimesiek valami teljesen újat hoztak színpadra: a balladát. Mert balladát követelt a családjától messze dolgozó zsellér sorsa, a szolgalegény reménytelen szerelme, balladát követelt a szegény ember egész élete. Gimesen és környékén sok szép balladát ismernek az' emberek és mivel ezek az értékes népművészeti gyöngyszemek egyre inkább feledésbe merülnek, helyet adván az új, modern daloknak, rigmusoknak, szükséges lenne, hogy valaki összegyűjtse őket. A gimesiek eldaloltak két-három balladát, ötletesen megoldva az előadást, mégpedig úgy, hogy tollfosztás közben énekelik. Ez a keret természetességet ad az előadásnak, s habár részben eltereli a figyelmet a szövegtől, mégis kellemesebb, jobb mintha felállva énekelnék. Szükséges volna azonban, hogy több szólamban, karban énekeljék, hogy érzékeltetni tudják a ballada sajátos hangulatát, hogy a tartalomnak és a cselekmény fejlődésének megfelelően tudják aláfesteni, megfelelő hangámyalatokkal. Különösen megragadott a Sási kígyó-ról szóló ballada, ennek visszatérő sorai éppen lehetővé tennék a karban való előadást. A tartalma is szép. Kígyóról szól, amely befurakodott az otthonától messze dolgozó summás szívébe. A kígyó jelkép — a honvágyat, a fáradságot, megalázottságot, a zsellérélet minden keserűségét jelenti. S ha már a balladáknál tartunk, hadd említem Kopasz Csilla szavalatát. Erdélyi balladát szavalt jó rilmusérzékkel, értelmesen, helyesen hangsúlyozva, és ami különös üdeséget adott az előadásnak: eredeti nyelvjárásban. Egy idős, ötvennyolcéves asszony is elénekelt egy, a juhász és a grófkisaszszony szerelméről szóló balladát. Számomra ez. felejthetetlen élményt jelentett; életemben először, és talán utoljára, találkoztam olyan emberrel, akit mintegy elsodort a szó mágiája. Amikor a cselekmény fordulópontjához ért, elcsuklott a hangja, könnyei megeredtek, reszketett — de azért csak dalolta tovább. Ez az átélés tetőfoka ... A lévai bemutatónak az is nagy értéke és előnye a bratislavai, sőt mennyiség szempontjából a losonci bemutató előtt is, hogy a csoportok elhozták ide saját falvaik különféle szokásait és bemutatták, nyers, eredeti formájukban. Láttunk kukoricafosztást, fonást, tollfosztást, lakodalmat és az ezeket kísérő szokásokat, hallottuk egy-egy falu legkedveltebb énekét, táncait, szólás-mondásait. Természetesen az ilyen szokások bemutatása olyan lépést jelent népművészetünk fejlődésében, amely szükségszerűen követeli a másikat. Ezeket a szokásokat részleteiben fel kell dolgozni, aztán pedig a keretnek megfelelően összehangolni. Erre egyegy csoportvezető, de maga a Csemadok is, nem képes. Ezt a munkát Tudományos Akadémia népművészeti osztályának kellene elvégeznie. Néhány csoport táncában észrevehettük, hogy a népművészetbe új elemek kerültek. Nem mondhatjuk, hogy a „népművészetet megfertőzte a hivatásos művészet.” Tudjuk, hogy a népművészet nem marad meg régi formájában, fejlődik, igazodik az újhoz, és át is veszi abból azt, ami megfelel neki, amit jónak, értékesnek ismer el. Ez a kérdés még tisztázatlan. SoKszor nem tudjuk, ragaszkodjunk-e egyegy tánc legrégibb formájához, vagy pedig a feldolgozásban használjunk-e fel új elemeket is. Szükséges volna, hogy a szakemberek komolyan foglalkozzanak ezzel a kérdéssel, vitatkozzanak róla. A bemutatón fellépett az egerszegi énekkar is. Érdekes, hogy míg Galántának, Füleknek és sok más városnak szóra érdemes énekkara sincsen, a kis Egerszeg 65 tagú énekkarral lép fel. A legnagyobb nehézséget minden csoport számára a zenészek hiánya okozza. Kevés az olyan zenész, aki hajlandó volna esténként mükedvelésböl kisérni a gyakorló táncosokat. A lelédiek maguk szerveznek egy zenekart, de még csak a kezdet kezdetén vannak vele. Mindenesetre jó példa ez más csoportok számára. Különben igényes csoport, a dunántúli „üveges táncot” mutatta be. Országszerte ismert a kisgyarmati csoport, amely lakodalmasával újat és eredetit hozott színpadra. Ezen a bemutatón nem vetek részt, habár a teljesség kedvéért és a színvonal emelése miatt is ott kellett volna lenniök. Tőlük sokat tanulhatott volna minden olyan csoportvezető, aki faluja szó-. kásainak feldolgozását tűzte célul maga elé. Szólni kellene még a szólóénekesekről és a szavalókról. Az énekesek nem daloltak (mint pl. a losonciak) érzelgős, mélabús dalokat, vagy éppen operettrészleteket, ajkukon a Nyitra vidék és más tájak kedves népdalai csendültek fel. Nekem legjobban a komáromi „Zsazsa” kellemes éneklésmódja tetszett. S a szavalatok? Kopasz Csillát már említettem, szólni kell még a muzslai Szabó Istvánról, aki erős pátosszal, meggyőzően szavalt a békéről. Sípos Rózsa, aki egyébként konferált, kellemes hangon, finom érzékkel szavalta el Petőfi a XIX-ik század költőihez című költeményét. Nagy sikert aratott a tehetséges Czibulka Gabriella is, aki magasszínvonalú előadói művészetével már sok kellemes percet szerzett a kulturális rendezvények közönségének. Ezen a bemutatón is észrevettük, hogy a csoportokban hiányoznak a fiúk. A táncok így egyoldalúak, a műsorban kevesebb a változatosság. Falusi ifjúságunk nem veszi elég komolyan azt a feladatot, amely a népművészet fejlesztése terén vár reá. Hajlamosabb könnyelmű időfecsérlésre „olcsó” szórakozásra, mint erre a munkára. Ez elgondolkodtató. Tapasztaltabb, idősebb kultúrmunkásoknak kell megkeresniük az utat az ifjúság érdeke és a népművészet között, hogy a tehetséges fiatalokat megszerezzék erre a fontos munkára. A lévai bemutatót az eddigiek közül a legjobbnak tartom. Ez valóság. Ám azért a legjobb, mert a többiek gyengék voltak. Sok még a feladat csoportjaink előtt, pl. nagy hiba az is, hogy nem a művészeti munka felelősségteljes tudatával, küldetésének nagy társadalmi szerepéről való meggyőződéssel léptek színpadra. Az volt a benyomásom, hogy az akció, amely szerint díjazott előadóknak ilyen irányban kellett volna nevelniük a csoportok tagjait, hiábavaló volt. Éppen emiatt, ha a lévai bemutatót mint sikert könyvelnénk le, vegyünk tudomásul újabb feladatokat is: népművészeti munkánkat az ösztönösségtől a tudatosságig, a nyerstől a csiszoltig, a közepestől a magasabbig kell emelnünk. Petrik József
