A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-23 / 4. szám
Akkoriban talán már negyednapja arattunk. Szép nyáridő volt, a nap változatlan egyformasággal tűzött napok óta a kis búzaföldekre, és az égen csak tenyérnyi felhőpamacsok hirdették, hogy minden a helyén van a természetben. Mást is mondtak volna talán, ha emberi nyelven szólhattak volna. Azt például, hogy: siessetek emberek, míg a hegyek mögül ide nem ér nagybátyánk, a sötétkék viharfelhő, mert akkor már nem akaszthattok kaszát aranyló búzaszárba ! Apám is ilyesmit gondolhatott reggel, amikor kaszát vert kint az udvaron. — Nem tudom, nem zavar-e meg máma valami eső. Az este nagyon veresbe ment le a nap, — szólt oda anyámnak, aki ismerte apám időjósló kedvét. Én még álomtól ragadós szemmel eszmélgettem, hogy reggel van, és éppenséggel nyári reggel, s hogy menni kell ki a határba markot szedni, amikor bekiáltott apám: | — Készülj legény, mert rögtön itt az este! Tudtam én nagyon jól, hogy nem az idő múlása hajt bennünket, hanem a természet fortélya, de azért fürgén kapkodtam az arra való holmik után. Az én gondom volt a szatyor, amibe majd elemózsia kerül anyám gondossága folytán, a cserépkorsó, ami majd csak a Cserkútnál telik meg friss vízzel és a sarló, ami megint csak helyénvaló szerszám a markok szép elrendezésére. Mosakodni már csak úgy tenyérből lehetett, s a falatot is állva bekapni, mert apám felkiáltójelként állt az udvaron, várva leghűségesebb segítőtársára, rám. Megindultunk, én és apám. Apám vállán kasza, nekem meg a kezemben versenyt csörömpöltek korsó, edény, sarló, apám kaszafenő tokjával. Már jó ideje kapkodtam a lábam a vastag porban, amikor hátranézve az akácsor alól észrevettem anyámat, ahogy még mindig ott áll a ház ajtajában és utánunk néz. Tudtam, hogy az én igyekvésemet őrzi a szemével, s habár messze van a Csörgő-völgy, oda is ellát majd, amint izzadságtól, portól csípett lábszárammal s zúgó fejjel a tarlón botorkálok a markok felett hajladozva. Az ilyen sutytyók, mint én,, még javarészt a kertekalját járják holmi zöldszilva és alig piruló alma iránt érezve erős vágyakozást, s nekem már majdnem emberes munka jár ki az iskolai szünidőre. Való, hogy lányok is elvégzik ezt a munkát, de azok erősebbek, szoktatott, nagyobb lányok. Megértést sugározhattam hátrafordulásommal, mert anyám eltűnt a konyhaajtóban, bizonyára megnézni, hogy nem háborgatják-e a legyek Jolánka kishugomat a lesötétített szobában, vagy reggelit adni két hancúrozó öcsémnek. Ezeket már csak gondoltam, meg azt is, hogy kést vesz a kezébe csirkeölés szándékából, mert ha máskor nem is, de ilyenkor csirkepaprikás járja az arató embereknek. Már szinte láttam, hegy a déli kánikulában a föld végén az akácfák alatt csirkepaprikást eszünk apám kabátján ülve. Ezeket gondoltam és apám arcára néztem, ahol jeleket véltem felfedezni. De ő csak annyit mondott:-*• Estére lecsapjuk, fiam. Ettől valahogy megmelegedett a vérem, egyszeriben könnyű lett a lábam, s úgy futottam a Cser-kút felé, hogy már csak messziről hallhattam apám hangját: — A korsóra vigyázz! De én oda se ügyeltem, mert bennem viháncolt a kedv, meg apám minden mozdulata, széles háta, poros kalapja, csattogó papucsa igazat beszélt, ha egy szót se szólt volna. A forrásvíznél az arcomra engedtem a vizet, s szikrázó vízsugarakon keresztül néztem, hogy apám mint meríti meg kaszatokját is a lábam körül gyűrűző tócsában. — Na! — szólt aztán, mikor már mindketten szánkat töröltük a friss víz után. Ez indulást jelzett. Attól kezdve még ennyi szó sem esett s én csak tekintetből, mozdulatokból, értettem, mikor hogy szorítsam-a munkát. Három kereszt állt a föld végén. — Ha így fizet tovább is, lesz vagy tizenöt. Csak attól félek, hogy a végén, ahol olyan köves, soványabb lesz — hallottam apám tegnapi hangját, pedig csak a kasza suhogott előttem egy-két karnyújtásnyira. Egy ideig fáradhatatlanul hajlongtam, semmi mást nem hallva, mint 9 viaszszínű búzarengeteg harsogó nullását és a kaszacsengést. Mit törődtem én, hogy por lep el tetőtől talpig és hogy a verejték elviselhetetlenül marja az egész testem, mikor apám fényes hátát láttam magam előtt, amely a legbiztatóbb dolog volt az egész határban. így dolgoztunk Órákig a hangtalan földön, ahol csak a csendben ülő ember hallhat neszezéseket, az összeverődő búzaszárak, falevelek, bokrok és a napsugarak beszédét. Észre sem vettük, hogy mindenfelől felhők rohannak oszsze és sötétedni kezd a levegő. Szelek borzolták haragosan az imént sárga búzaföldet, ami már jel arra, hogy le kell tenni a kaszát, s a rendre vágott, marokba szedett búzát jó lesz kévébe kötni s keresztekbe hordani. Ekkép is cselekedett apám, és én, a nyomábaszegődött segítség. Megállt az idő felettünk, csak mi éltünk és a hegyek felett erező hangtalan villámfény. Ijesztőnek néha dördült is, de valódi égdörgés csak akkor szakadt ránk, mikor már keresztekbe repültek a kévék. —. Na gyere hazafelé, fiam, mert mindjárt nyakunkban az egész! — kiáltott rám apám vállravetett faszával, mikor az utolsó kévével csetledeztem a kereszt felé. De már szaladtunk is, mert egyre harsogóbb, feketébb lett az égi —E felett a völgy felett vagy szárazság, vagy vihar van mindig — mondta apám az égre nézve, miközben azon igyekeztünk, hogy szárazon vigyük haza a ruhánkat. Én meg a kaszát ügyeltem apám vájlán, nehogy istennyilát húzzon le, így hát apám kiáltott fel: — Nézd, ott jön anyád! Az ebéddel! Mintha csak erre várt volna az égbolt, vizet öntött, mérges sárga villámokat dobált alá az elfeketedett mezőre. Hárman egy nagy fűzfabokor .alatt csak egymás védelmezői lehettünk a minden oldalról csapó esózuhogásban. — Hát ez felhőszakadás — sóhajtozott anyám ... — Mind elviszi a búzát — ijedezett apám is. Néztem, néztem apámra, s nem tudtam verejték-e, vagy eső lepi el arcát. Csak nehéz zihálása árulkodott a bensőjében hullámzó aggodalomról. Anyám a kezét tördelte, s észre sem vettük, hogy a sűrű esőverésben kihűl a nekünk hozott ebéd. Az én eszem többnyire a kaszán járt, ami egyszeribe nagyon buta és veszedelmes szerszámnak tűnt a szememben a sűrű és ijesztő mennykőcsapkodások közepette. Köröttünk patakként folyt a víz, szép tisztára mosva a féllábszárig érő füvet, de a víz felülről már csak a fűz lombjáról csepegett, ha mozdultunk, mikor felállt apám s beleszólt a vízszagú levegőibe: — Na, indulhatnánk. Anyám bizonytalanul rebbent. — Ne menjetek már sehova. Én alig bírtam mozdítani a lábam a kocsiút sűrű sarában. Apám nagyon hajthatatlan volt, mert csak maga elé mormogva szólt: — Mind széthordta a kereszteket ez a zivatar. Nekem meg később, mikor már versenyt csúszkáltunk a hideg sárban, azt mondta: — Nem kell ilyen kis esőtől megijedni, fiam. Fent a tisztuló égen ekkor ereszkedett a szivárvány a hegyek lábához. Mikus Sándor Vórakozö Ottó rajza nyári zivatar „j" ,^. JHE- ’.*-•-•■ -——■' ~ "■........................... * “*■ • "
