A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-16 / 3. szám
■I =■ A H IE It IU> O T A Kis mesék a nagy mesemondóról Nemcsak regényeinek, elbeszéléseinek, színműveinek száznál több kötete kimeríthetetlen mesetenger — Jókai élete-íolyása is csupa megelevenedett mese. Életrajza a legizgalmasabb regény. Minden fejezete, minden epizódja — a' legapróbb is: megragadó, csattanós történet. Akárhol markolunk bele: minden porszeme csillog, mint a gyémánt. íme néhány, a valóság anyagából a hagyomány sodrában kerekdeddé csiszolt história. * * * 1849-ben, a világosi fegyverletétel után Jókai Mór, a márciusi napok egyik kiemelkedő szóvivője és vezéralakja — szintén bujdosásra kényszerült. Keserves, nehéz bolyongás után egy kis Borsod megyei faluban: Tardonán húzódott meg — elkínzottan, nagybetegen. Felesége, Laborfalvy Róza, a jeles drámai színésznő, ahogy férje betegségéről értesült, búvóhelyére sietett és önfeláldozó ápolásával sikerült is lábraállítania. Mikor Jókai valamennyire t magához tért és a felesége által szerzett „komáromi menlevél” elhárította feje felől a fenyegető halálos veszedelmet — kopott, elnyűtt ruhában, vásott csizmában, télvíz idején nekivágott asszonyával a Pest felé vezető útnak. — Ö, Móric, Móric, — sopánkodott Laborfalvy Róza, — mi lesz veled ebben a szeles, lucskos, csatakos időben? Széllel bélelt köpenyeden átjár a hideg, lyukas csizmádon befolyik a hóié... — Egyet se törődj vele, kedvesem, — tréfálkozott keserűen a költő. — Még szerencse, hogy a csizmámom elül is lyuk van s hátul is lyuk van. Ami víz az elején befolyik, a hátulján kifolyik — akkor volna nagy baj, ha csak egy lyuk volna rajta ... Szinnyei Merse Pál realizmusa Lyukas csizmában, de elnyühetetlen bizakodással haza is ért Jókai, s előbb „Sajó" álnéven, majd félszázadnál tovább a saját babérövezte neve alatt írta bőképzeletű, csapongó meséjű regényeit. 0gyszólván „készen” ült neki, hogy regényeit megírja. A történetet fel-alá sétálva gondolta ki, „fejben” csiszolta gördülő mondatait és ha valamelyik művéhez tárgyi ismeretekre volt szüksége, nemcsak hatalmas könyvtárát böngészte át, hanem kosárszámra hordotta magához a tárgyköréhez vágó szakkönyveket minden elérhető helyről. Az orosz klasszikusok első magyar fordítója, Szabó Endre megemlékszik arról, hogy a „Szabadság a hó alatt” című regényéhez készülődve, Jókai minden Oroszországról szóló, kezeügyébe keríthető könyvet elolvasott, áttanulmányozott, És valóban — úgy írta le Moszkvát, mintha ott lakott volna falai között, holott lábát orosz földre soha be nem tette. S mégis a hatalmas felkészültség ellenére a dekabristákról szóló izgalmas regény helyszínrajzába egy kis hiba csúszott. Egy helyen Jókai ugyanis azt írja, hogy egyik óhitű székesegyházban orgona szólal meg. Márpedig orosz templomokban nem tűrnek s nem használnak. semminemű zeneszerszámot — így óhitű istentiszteleten nem zúghat orgonaszó. Node, ha Shakespeare a „Téli regé”-ben a tenger pártjára helyezi Csehországot — Jókainak is meg lehet bocsátani az orosz ortodox székesegyházban felbúgatott orgonát... * * * Minthogy a protekció már akkor is kövéren burjánzott és az ibolyakék szemű, öregedő költő közismerten jóságos szív hírében állott, sokan alkalmatlankodtak nála pártfogásért holmi állás, némi ingyenélés, aprób-nagyobb haszon, egy kis hozom-viszem ügyében. „Úriembertől” protekciót megtagadni nem illendő dolog, ezt a szabályt ismerte Jókai. De azért finom tapintata, egészséges ízlése túlemelte a „kaszinó-becsület” álszenteskedésén. Így esett, hogy mikor egy állás-hajhász úriember valami miniszterhez Jókaitól kért protekciót, a kedves mosolyú költő ilyen tartalmú levéllel indította el a miniszterhez előbb sosem látott „pártfogoltját”: „Kedves Barátom! Itt küldök Hozzád — nem tudom én: kit; akar az — nem tudom én: mit; csinálj vele — te tudod: mit. — Jókai Mór. (s) 20 Szinnyei Merse Pál, a sárosi föld szülötte, a sugárözönben úszó szabad táj színbomlásának csodálatos érzékeltetője, a napfényfestés felfedezője és megoldója — szűkszavú ember volt. Lassú beszéde, amelyet olykorolykor egy-egy csattanó ötiettSi fűszerezett, többet mondott minden hosszú lére eresztett elmélkedésnél — különösen, ha képzőművészetről esett szó. Egyszer művészbarátaival egy modern kiállítás termeit járta Vég'g, gS nagyokat hallgatott. A futuristák földtől elrugaszkodott, valóságtól elszakadt .különcködéseivel sehogy sem tudott megbarátkozni és gyűlgyűlt benne a viszolygás. Aztán megszólalt csendesen, s minthogy egyébbként is nagy kedvelője és művelője volt a biliárdjátéknak — biliárdnyelven mondta el kritikáját. — Szép, szép a stilizálás, — mormolta, — de a művészetben, miképp a biliárdjátékban is, csak az a lökés „gilt“, amelynél legalább az egyik láb a földet éri. Más alkalommal megállt egy tájkép előtt, amelynek szurkos, tapadós, sűrű lombozata élettelenül dermedt a vásznon. — A lomb akkor volna jó! megfestve, — mondta, — ha a madár keresztül tudna repülni rajta. — Minden fa egyéniség, amelyről portrét lehet festeni. Természetlátásának élességét jellemzi ez a mondás is: Egy sárosi gróf magyarázata a pesti árvízről - Pozsonyban Budapest régi negyedeiben egykorú vörös márványtáblák őrzik az 1838. évi szörnyű pesti árvíz emlékét, amelyet Jókai is megörökít „Kárpáthy Zoltán” című regényének egyik csodálatosan megragadó fejezetében. Az árvizet egy úgynevezett „jégdugó” okozta: a tavaszi jégzajlás megtorlott a Gellérthegy előtti sziget azóta felrobbantott sziklazátonyán. Azonban hallerkői Haller Ferenc gróf úr őexcellenciája, Sárosalsósebes várának ura, Sáros megye követe a pozsonyi országgyűlésen — minden újdonság, minden haladás esküdt ellensége — tökéletesen ellentétes véleményen volt az árvíz okát illetőleg. A pozsonyi diétán éppen a pesti árvíz dolgát tárgyalja a felső tábla, midőn az „okos gróf” feláll, meghúzza a kardkötő zsinórját, felvágja a fejét és elkezdi ekképen: „Tekintetes Karok és Rendek! A rettentő árvíz oka kétségtelenül és bizonyosan az újmódi gőzös hajózás! Törökországtól Bécsig jár alá s fel ez az ördongős masinéria, zakatoló kerekeivel riogatja a dunai halakat! Ezek féltőkben mindvalahányan a dunai Molnársziget és a Gellérthegy köré szorultak, eltorlaszolták a zajló jég útját, majd ugyanezt cselekedték a Lágymányos árterén is. Ettől rekedt meg a jég, amitől azután beállott az árvíz! Nos én azt javaslom: térjünk vissza a régi jó módihoz, a lóvontatta dunai dereglyéhez! Ettől a győri, komáromi, szentendrei, ráckevei és bajai csajkás céhek is, a dereglyés céhek is, a halász céhek is, a halak is örvendezni fognak és az árvízveszedelem mindörökre elmarad!” A Taszilóról és Agenorról szóló arisztokrata vicceket pihent elmék találják ki — de hallerkői Haller Ferenc gróf beszéde valóban elhangzott... Gyulai Pá! és Tóth Kálmán költők közt 1855-ben pisztolypárbaj folyt le. Tóth golyója Gyulait a bokáján érte. A jeles kritikus elesett és estében mondta ezt a szállóigévé lett viccet: — Jól lősz, Kálmán, de rossz verseket írsz! Catot, az ókori római államférfit megkérdezte egyszer egyik tisztelője, miért nincs szobra Rómában, hiszen számos élő kortársa ott áll már kőbefaragva a fórumon. — Még mindig jobb, — felelte Cato, — ha azt kérdezik, hogy miért nincs szobrom, mint ha azt kérdeznék, hogy miért van.
