A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1956-12-16 / 3. szám

Édes anyanyelvűn!?

A hókuszpókusz népies kifejezés; a nép legszélesebb rétegei ismerik, gyakran használják, sőt a gyermekek is gyakran mondják tréfás, bűvészkedő játékaik közben. Ezzel jelölik ténykedésükben azt, ami meglepő, ami váratlan, amit a fizikai törvények alapján nem lehet megérteni.

vette a nép ezt a számára érthetenfh szólást?

Önkéntelenül is a népetimológiára gondolunk, arra például, hogy Gabčíkovo (Bős) község nevének a hangsorában egyes hangkapcsolatok hasonlítanak a zab meg a csikó szó hangsorára, ezért a nép a községet Zabcsikónak nevezte, vagy amikor a nép a peronoszpóra szót fenerosszpora kifejezésre alakította. — Ilyesforma eredete lehet a hókuszpókusz szólásnak is. A nép a hókuszpókuszhoz hasonló hangzású kifejezésből vehette át a szólást, mivel azonban semmiféle értelmes, rokon hangzású kifejezéshez nem tudta hozzákapcsolni, meghagyta az eredeti formához hasonló alakjában. De honnét vette a nép a szólás eredetijét?

A hétköznapokra következő vasárnapok fő eseménye a mise, a mise legfontosabb része pedig az a néhány pillanat, mikor a pap a templom néma csendjében az ostya fölött ezt mondja: hoc est corpus meum. A nép nem érti a szót, a történteket sem tudja felfogni, csak azt tudja, mert erre tanították, hogy valami csodálatos dolog történt, amikor a pap azokat a szavakat mondta, melyeket ő hókuszpókusznak hallott és így is jegyzett meg magának. Ézzjl a kifejezéssel jelölte aztán azokat a cselekedeteket is, melyek csodálatosak, az ő számára érthetetlenek, tehát a bűvészkedő és szemfényvesztő mutatványokat is.

Hogy ez-e a szó eredetének magyarázata, biztosan nem tudjuk, lehet, hogy ezt a mi magyarázatunkat is olybá kell venni, mint pl. Horger könyvében (Magyar szavak története) az ilyen megjegyzéseket: pilóta, lásd: kalauz; Orsolya, lásd: hülye; parázna, lásd: császár; panaszkodik, lásd: ajándék; sajtó, lásd: tü. Ezzel természetesen nem azt mondja a tudós szerző, hogy a kalauz pilóta,

vagy hogy a sajtóval mint valami tűvel szurkálnak bennünket, s hogy aki Orsolya, az hülye, vagy hogy a császár parázna, ámbár a császároknak sok minden szabad volt.

Szégyenelj, olvassuk az egyik szótárnek a szégyen címszava alatt, hogy azonban valami értelme legyen a beszédnek, ocja kell tenni az igéhez ezt is: magad, vagy magadat. Mi így mondanők: szégyelld magad! — Aki szégyenli magát, az szégyenkezik, aki viseli magát valamiképp, az viselkedik. A szégyenkezik, viselkedik olyasféle igei képzés, mint a borotválkozik, fésülködik. Az ilyen igékben a cselekvés az alanytól indul ki és visszahat az alanyra, azért visszaható igéknek szoktuk őket nevezni. Ez más szóval azt jelenti, hogy aki törülközik, borotválkozik, önmagát törüli, borotválja. — Vannak olyan igéink is, melyeknek képzésmódja azonos a fentebb tárgyalt igékével, jelentésük azonban nem visszaható. Aki dobálódzik, nem önmagát dobálja, az alkalom adódik pedig azt jelenti, hogy alkalom adatik, alkalom nyílik. Ezek az igék tehát csak alakjukra nézve visszahatok, értelmükre, jelentésükre nézve nem azok. Mi most csak a valóságos visszaható igékről akarunk egyet-mást mondani.

Sok más nyelvben, pl. a szlovákban, németben, latinban nincsenek visszaható igeképzők, ezek a nyelvek tehát a megfelelő értelmet visszaható névmással fejezik ki. A magyar védekezik, vakaródzik a szlovákban chrániť sa, škrabať sa. Ezért mondja néha a magyarul beszélő szlovák ember az öltözködik helyett (obliecť sa) öltözi magát, felöltözi magát. Ez a kifejezés nem felel meg a magyar észjárásnak, tehát az ilyen magyar beszéd hibás, azonban azt sem szabad mondani, hogy amire van visszahatós képzésű igénk, azt csak ezzel szabad kifejezni, az ilyesmit nem szabad visszaható névmásos szerkezettel mondani. Közönségesen nem szoktuk a fésülködik helyett azt mondani: fésüli magát, ha azonban megrovásképpen, feddő szándékkal ezt mondom: egész nap

fésüli magát, joggal mondhatom így Is. Ha az egyik diákomat valamiért meg akarom feddeni, nem mondom neki: szégyenkezzék, hanem így szólok hozzá: szégyelld magad! A kertben futkároző gyermek vagy a hanyag tanuló az iskolai év végén elvágódott, de az akaratos gyermek haragjában földhöz vágja magát. A megalázza magát kifejezésben benne van az önkéntes elhatározás, saját magának a szándékos megfékezése, a megalázkodik szóban pedig bizonyos sunyiság, alattomosság is van. Néha tehát bizonyos értelmi elhatárolás, különbség van a visszaható igeképzős és névmásos kifejezés között. Mindig a mondat szabja meg az egyes kifejezések értékét, helyes vagy helytelen voltát.

Több mint száz éve annak, hogy Petőfi megírta Távolból c. költeményét, Pozsonyban. Ebben mondja egyebek között ezt is: „Szép remény ink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll, S csak midőn a tömkelegbe lépünk, Venni észre gyászos tévedésünk.” Petőfi ezekben a sorokban -fiatalkori csalódásaira emlékezik vissza. Akkoriban tündérkertnek gondolta az életet, szépnek, boldogítónak látta a jövőt, ez azonban gyászos tévedés volt. Az élet útja göröngyös, hepehupás és fárasztó, nem ojyan, amilyennek fiatal korunkban elképzeltük. Ezt a csalódást fejezi ki a gyanánt módhatározó névutó.

Ha valaki nem ilyen értelemben használja a gyanánt szót, helytelenül cselekszik. A „Helyes magyarság irányelvei” c. füzet a szakirodalom képviselőivel egybehangóan ezt mondja: gyanánt; módhatározásra való, használata azonban csak akkor jó, mikor valami csalás vagy csalódás van a dologban, amikor tehát mintha kötőszót is használhatnánk helyette: A rossz pénzt jó gyanánt adta (mintha jó volna): Nem jó: feltétel gyanánt kötötte ki, hanem: feltétlenül.

A főiskolai jegyzetekre ezt szokták írni; kézirat gyanánt; ez azt jelenti, hogy a jegyzetet kéziratnak kell tekinteni. Hibásak az ilyen kifejezések: szélvész gyanánt rohant, helyesen: úgy rohant, mint a szélvész; oroszlán gyanánt harcolt, helyesen: oroszlánként — úgy harcolt mint az oroszlán.

Írásainkban mindig a nyelv szelleméhez kell alkalmazkodnunk.

v Orbán Gábor

iiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiüiiaiiiuiuiiiiuaiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiii iBiiariaiiaiiBiiBiiBiiaiiBiiBiiBiiBiiBiiBiiBiiaiiBiiiiiBiiaiiBiiiüBüaiiiüBüiüBiiaiiiuaiiaiiBiiBiiaüiiiriaiiBiiaiiaiir

Kirakat előtt álltam

a belvárosi nagy sportáruház kirakata előtt, s az üveg mögött elém táruló csendéletet néztem: balodalt a különböző mezeket és melegítőket, középütt a természetjárás korszerű és egyre gazdagabb kellékeit, az elül sorakozó labdákat, a szomszédságukban elhelyezett atlétikai szereket, elnéztem a gerelyeket, de a diszkoszt is,, és eszembe jutott, hogy tudtam vele bánni annak idején én is, stílszerűen, kettős forgással, majd

váltott lépéssel a kidobás előtt, leszorítva a dobókezet... így és ... bocsánat...

Kissé szégyenkezve fordultam a hetven körüli szakállas férfihoz, aki észrevétlenül mellém került és szintén a kirakatot nézte.

— Nem történt semmi, — mosolygott az öreg és továbbra is a kirakatot tanulmányozta. Lopva figyeltem. A futballcipőt nézte hosszasan. Még szemüvegét is feltette. Aztán az egyik ladára esett tekintete. Es ekkor észrevettem, hogy jobblábát emelgeti. Mint aki rúgáshoz készül, bokáját befelé fordítva. Persze, úgy kell, ha külsővel célozzuk meg a kaput. De ebben a pillanatban észrevette, hogy figyelem.

Restelkedve helyezte lábát vissza a járdára. Aztán felém fordult és hunyorogva mondta:

— De szívesen felhúznám ezeket a cipőket, tíz percre legalább ... Milyen otrombák, nehezek voltak az ötven év etlóttiek, melyekben akkor én is rúgtam a labdát... Szinte a lábamon éreztem ezeket itt az üveg mögött.., no, hiszen látta .. j t > ' \

— Én meg az előbb diszkoszt dobtam ... így történt, hogy meglöktem.

— Láttam ám én is, hogy mennyire nézi a korongot!

— De jó volna, hamincnegyven évvel fiatalabb lenni — mondtam erre.

— És ismét nekivetközni — mondta a társam.

Mire kezet fogtunk. Ő balra tartott, én jobbra indultam. Csak akkor láttam, hogy néhány fiú mosolyogva követett tekintetével. Valószínűleg mindent hallottak. És szemükben ott csillogott a megértés meleg fénye .. < (—i)

18