A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-16 / 3. szám
NÉPI KULTÚRÁNK JÖVŐJÉRŐL Ezzel a címmel az év elején vita indult arról, hogy mit, hogyan kellene tenni, ha meg akarjuk őrizni hagyományos népművészeti kincseinket. Martosi lakodalom A Fáklyában megindult vitát nem folytattuk, de le sem zártuk. Elaludt, mint az olyan ember, aki későn fekszik le s hajnalban a másik oldalára »fordu^ A vita is későn indult meg. Legalább négy évvel ezelőtt kellett volna elkezdeni, amikor a Csemadok helyicsoportjainál egyre-másra alakultak meg az úgynevezett művészeti csoportok. A közmondás azonban azt mondja, hogy jobb későn, mint soha, és egy fiatal generációnak kellett hozzáidomuini mai életünk problémáihoz, az önmagukkal hozott ösztönös népművészet szeretetét tudatossá tenni, hogy a kettőt összegyeztetve szólni tudjanak arról, mit hogyan kell tenni. Az említett vita-cikkek előtt is voltak már itt-ott hangok a sajtóban népművészetünk problémáiról. Mégis azt mondhatjuk, hogy ezt a kérdést tulajdonképpen Dobos László vetette fel a Fáklya áprilisi számában. Majd Vicay Pál fejtegette a zenés-operettek problémáját, ahol ugyanakkor a népművészet kérdéséhez is tesz megjegyzéseket. Gyüre Lajos a Fáklya júniusi számában egyenesen a Dobos László által felvetett kérdésekhez szól hozzá. Hozzászólásából nagyon ide kívánkozik egy mondat, amely kérdőjeles ott is, de kérdőjeles itt is. A tanítókról van szó és a népművészet megbecsüléséről: — Jórészt még a régi burzsoá iskolákból kikerült öreg tanítók (akik a burzsoá kultúrán nőttek fel), vezetik az iskolai kultúrcsoportokat. Tehát hová jutottunk? — A mondatot azért idéztem, mert ehhez a kérdéshez nemcsak a tanítóknak kell hozzászólniuk, hanem azoknak is, akiknek az idézett cikk írója szerint felülről induló munkával kell megkezdeniük a népi hagyományok újjáélesztését és fejlesztését. A kérdés azért fontos, mert szerintem és sokak szerint is, még a GYURCSÖ ISTVÁN legsötétebb időkben is a haladó tanítók voltak azok, akik kutatták és ápolták a népművészet hagyományait. S hogy ez így van, tanúsítja, hogy maga Gyüre elvtárs válaszol erre, amikor előző állítását megcáfolva azt mondja: a főiskolásoknál megvan arra a lehetőség, hogy most és majd később, ha mint tanárok fognak dolgozni, hozzáértéssel, a nép iránti szeretettel ápolják a népi kultúrát. A két hivatkozást azért állítottam szembe egymással, mert nézetem szerint főiskoláinkon is tanítanak régi tanítók, illetve tanárok, akik ugyancsak a burzsoá iskolán nőttek fel. Tehát kitől tanulnak a főiskolások? Azoktól, akikről Gyüre elvtárs elmarasztalóan nyilatkozott? * * * Vita indult áprilisban a Fáklyában és szeretnénk, ha ez a vita folytatódna A Hétben, annál is inkább, mert az eddigi hozzászólások nem merítették ki egészen a témát. Mózsi Ferenc, Ág Tibor, Takftcs András, Mártonvölgyi László, és ha összeszámolnánk még jó egypáran írtak arról, mit hogyan kellene tenni. A fejtegetések azonban eléggé eltérőek, nem kapcsolódnak egymásba, nem alösszhangban a népi díszítőművészet és az ember kotnak egységes vonalat. Dobos László felveti a kérdést, kinek a feladata a népművészet minden ágának istápolása. Feltárás, gyűjtés, feldolgozás és végső fokon a felhasználás. A kérdésre pontos felelet eddig még nem hangzott el. Falvaink hangszóróit, a helyi híradókat selejtes hanglemezekkel látják el. Arra a kérdésre, hogy a gramo-stúdió miért nem használja fel a népdalok ezernyi tömegét, miért nem a zene anyanyelvén szól a néphez, szintén nem válaszolt senki. Dél-Szíovákiában nagyon sok helyen találkozunk a díszítőművészet olyan elemeivel, melyek nem vallanának szégyent szocialista építésünk iparművészetében sem. Kinek a gondja, hogy ez a díszítőművészet tovább éljen és szépítse, alakítsa ízlésünket mindenütt, amerre, csak a szemünk tekint. Táncaink, népi játékaink fejlesztése további feladatunk. Én sem vetem meg a modern táncokat, mint ahogy Dobos László sem. De amikor azt látom, hogy a csárdásra termett fiatalok görcsökbe merevülve vagy görcsöktől rángatózva járják a „táncot” a legszebb csárdások zenéjére, akkor az már nem kérdés, hogy tenni kell valamit. Ez már parancs! De ki tegyen? A tanítók feladata volna, írja Ág Tibor, Vicay Pál, Gyüre Lajos, Dobos László. Ezt valljuk mi is mindahányan, akik azt akarjuk, hogy gyermekeink, a jövő nemzedék ízlése kifinomult és igényes legyen a művészet iránt. A tanítókat azonban valakinek irányítani kellene. Erre pedig egyedül a Szlovák Tudományos Akadémia néprajzi osztálya hivatott. A tennivaló sürget... Ki gyűjti össze a tőketerebesi járásban, Imregen az öreg juhász dalait? Ötven évvel ezelőtt hímžfctt menyasszonyi kalácstakarók, díszes törülközők, kendők, zsebkendők, kötények őrzik a nép alkotó kedvét. Magyarböd, Szalánc! Csupa szépség, ragyogás, a régi nemes hímzésmunka ... Vagy vegyük Gömörország déli vidékét: Tajti, Détér, Macskaluk, Dobfenék, Sőreg...! Erről a vidékről most hallunk többet, hogy Pi«cs József és Veres János kezdik felfedezni. És ha az Ipoly mellett lejövünk a torkolatig, Helembán, Szálkán, Bajtán, Leléden, így szól a nóta: Szokása az Ipolynak a befagyás, A legénynek a szerető elhagyás. A hazai táj, a falut simogató Ipoly, az élet, a szerelem van a dalban. Dalaik, díszítő művészetük, viseletűk, a hímzések, varrottasok színei, a verandák, a tetőhomlokzatok ornamentikái, a súlykoló, mángorlófákra faragott tulipánok, szegfűk és madarak egységesen mutatják egy nép alkotó művészetét, mely sajátosan az övé. Kinek a feladata, hogy mindez a szépség megváltozott életünkben is továbbfejlesztve éljen és ízlésre nevelje a gyermeket és felnőttet egyaránt? UllllllIflIIIIHIIIIIIIIiauillllltlIHIIIII - ’ Urgasz Károly I bácsi még egy I évvel ezelőtt kí! nálgatta táncait, = dalait. Elment. ■ I kevés kincsét I gyűjtöttük össze iiiiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiaiiiuiiii 17
