A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-16 / 3. szám
— tudta, hogy ilyen időben á strázsák mégiscsak kevésbé éberen végzik szolgálatukat — s már kora reggel, alighogy a gyerek munkába ment, magához vette a garasait, bezárta a szóiba ajtaját és elszántan útnak indult, kezében a zsineggel, amellyel az erdőben gyűjtött rozsét szokta csomóba kötni. Amikor már úgy vélte, hogy elég messzire jutott a teleptől, megkerülte a drótsövényt és befordult a keskeny ösvényre, mely egyenest a faluba vezetett: a nagy kerülővel ívelő országúinál nemcsak biztonságosabb út volt ez, hanem jóval rövidebb is, bár még így is elég hoszszú, nagyon is hosszú az ő kivénhedt, öröm árasztotta eî. S mialatt a kannában a víz kellemesen zümmögő sustorgása már jelezte, hogy nemsokára forrni kezd, az anyóka ott ült a kis lócán, összekulcsolt keze az ölében, s elfeledve minden eddigi félelmet, aggódást, szeme csak az apró párafelhőket figyelte, melyek a kanna hajtott csövéből felszállva a szoba homályában szertefoszlottak. Fáradtnak érezte magát, nagyon fáradtnak, mégis boldog volt most. Végre megint egyszer jó matét ihat... mint valaha, amikor még fiatal volt... amikor még azok is éltek mind, akik a telhetetlen, mindent elnyelő tárnák áldozatai lettek... ott lent, a lába alatt, mélyen a föld belsejébe húzódó aknák fekete poklában, egész nemzedékek hullaházában ... Ekkor hirtelen kemény kopogtatás hallatszott az ajtón s felriasztotta gondolataiból, Szörnyű rémület markolta össze a szíyét, agyát. Gépiesen, valósággal öntudatlanul felkapta a csomagot s a lóca alá rejtette. Most újra elgyengült . lábának. Mégis nemsokára már jó messze járt, anélkül, hogy elfáradt volna, hajtotta előre a nagy- idegfeszültség. Visszafelé azonban már nem bírta olyan jól az iramot: egyre nehezebben lépkedett a felázott ösvényen, mely — úgy rémlett — mintha nem is akarna véget érni; egyre gyakrabban kellett megállnia, hogy újra lélegzethez jusson. Rettentő félelem kerítette hatalmába a szegény öregasszonyt. Nyomasztó lelkiismeretfurdalás kínozta, s „vétkes cselekedete” óriási méreteket öltött feldúlt képzeletében: mintha valami súlyos bűntettet — aljas lopást — követett volna el, hogy megszegte a despachón kívüli bevásárlás szigorú tilalmát. Minden pillanatban azt várta, a fák és bokrok sűrű homályából egyszerre csak előbukkan valamelyik felügyelő rettegett alakja, hogy rárontson s durva erőszakkal elragadja tőle a kezében szorongatott kis csomagot. Olykor mármár el is akarta hajítani, hogy megszabaduljon a kínzó szorongás szörnyű terhétől, de az oly régen óhajtott, várva várt finom maté-illat, mely a papíron is áthatolt, újra meg újra visszatartotta hogy a fájdalmas elhatározást meg is valósítsa. Aztán, amikor végre ismét a szobája meghitt biztonságában érezte magát, minden idegen fürkésző tekintettől védetten, egész lényét szinte gyermeki kopogtattak, még keményebben, mint az előbb, s durva hangok — „Nyiss ajtót, vén boszorkány! Gyerünk, gyerünk!” — szakították ki dermedtségéből az öregasszonyt. Felállt, odament az ajtóhoz és visszatolta a reteszt. A despachó vezetője és a fiatal segéd lépték át elsőkként a küszöböt, nyomukban két felügyelő. Az anyóka visszahullott a lócára s mozdulatlanul, döbbenten meredt tekintettel nézett maga elé. Ügy érezte, mintha teste összezsugorodna, egyre kisebbre, míg csak szinte semmivé vált — ugyanakkor meg annak a szőke bajuszú, előkelőén öltözött úrnak az alakja óriási méretekre nőtt előtte... már az egész szobát betöltötte, kizárva minden lehetőséget, hogy elfusson ... vagy legalább valamelyik sarokban megbújhasson ... Ezalatt a segéd, egy igen élelmes, mozgékony fiatalember, megkezdte a házkutatást. A két felügyelő segédkezett. Felhajtották az ágytakarót, kiemelték és átkutatták a szalmazsákot is, majd felnyitották a szekrényt, kiráncigálták belőle mind a nyomorúságos • rongyokat s a szoba téglából kirakott padlójára hajigálták. Közben persze nem fukarkodtak a legízléstelenebb megjegyzésekkel, egyre-másra élcelődtek a szegényes ruhaneműn, mely mind olyan elnyűtt, foszladozó, rongyos volt, hogy nem egykönnyen lehetett elképzelni, miféle célt is szolgálhatna még. Feltúrták minden zugot, még a kevéske háztartási holmit is szétdobálták. Végtére azonban már csak tanácstalanul néztek egymásra. Szigorúan, méltóságteljesen és szótlanul állt az üzletvezető az ajtónál és vizsga tekintettel követte alattvalói minden mozdulatát. — És biztos vagy benne, hogy őt láttad átmászni a drótok közt ? — fordult most a fiatal segéd az egyik felügyelőhöz. — Olyan biztos, mint ahogy most itt látom... A kisösvényről tért le, és akár tíz az egyhez is lefogadom, hogy a faluból jött! Kis szünet állt be, melyet az üzletvezető hangja szakított meg: — Motozzátok hát meg! A két felügyelő az öregasszonyt karjainál fogva felrántotta a lócáról, s úgy tartották állva, míg,a segéd a visszataszítóan ocsmány nyomozást végezte. — Nem találok semmit... — jelentette ki végül, kezeit törülgetve, melyek az anyóka átázott ruhájától, ahogy végigtapogatta, nedvesek lettek. Már-már jóra is fordult volna minden, ha a buzgó fiatalembernek, akinek egyébként a szoba egyetlen sarka sem kerülte el a figyelmét, eszébe nem jut, hogy a lóca alá is vessen egy futó pillantást. Lehajolt, de azonnyomban fel is egyenesedett. — Nézze csak, senor, hová dugta ez a vén boszorkány... — kiáltotta diadalmasan ragyogó képpel pillantva felettesére. — Vegye magához, és menjenek most ki! — parancsolta az üzletvezető szárazon. Majd, amikor a három férfi elhagyta a szobát, egy ideig elnézte az öregasszony nyomorúságos, szánalmas alakját, ahogy magába roskadtan ott kuporgott, bágyadtan pislogva, a padka egyik végében. Aztán egész hosszában kinyújtózva odaállt elébe és szigorú hangon megszólalt: — Ha nem venném tekintetbe, hogy olyan öreg és szegény, még ebben az órában kidobatnám. És ez volna, ha úgy gondolom, az egyetlen helyes is, amit tehetnék... hiszen maga jól tudja, hogy károsítja, meglopja a vállalatot, ha kint vásárol!... De ez egyszer még megbocsátok magának ... mivelhogy először történt. Hanem ha megint rajtakapom, akkor már nem könyörülök többé, teljesítem a kötelességem, szigorúan, minden szánalom nélkül... Most meg imádkozzon Istenhez, hogy bocsássa meg bűnét, mely szégyent hozott ősz fejére ... Az anyóka ismét magára maradt. Hála töltötte el szívét a senor jóságáért, akinek alighanem a lábához borult volna, ha nem bénítja meg tagjait a rémület, majd utána a meglepetés. Ültéből fel sem emelkedve, átfordult a tűzhely felé s fáradtan lehajtotta a fejét. Odakünn a szél zivatarrá erősödött. A léghuzam kicsapta az ajtót, s felélesztve a már haldokló tüzet, megmegcibálta az anyóka gyér s a tűz fényében ezüstösen csillanó szürke hajfonatait, 15
