A Hét 1956 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1956-12-02 / 1. szám
Még egy lapot? — kérdezte Köptler és hangja élesen, sürgetőn csattant. Lakatos intett. Adjon. Hogyne adjon, amikor a kezében csak tizennégy van, talán bejön a hetes. A szürke bérház hasmánti, belső falán függeszkedett a folyosó, róla nyíltak cellákként egymás mellett a szoba-konyhás lakások. A végén, két fal szögletében, a közösen használt mellékhelyiségek előtt a gang kiöblösödött, elűzni próbálván szóval, pletykával a sivár órák munkátlan unalmát. Mindig akadt valaki vagy valami, ami elevenséget vitt a felgombolyodó hetek szürkeségébe, színt és szagot, és ebéd után valósággal már hagyománnyá vált, hogy az emberek széket, zsámolyt cipelve sorjáztak ki az ajtókon, letelepedtek a gang végén és előbb akadozva, darabosan, aztán egyre szaporább áramlással szakadtak ki szájukból a szavak. — Sok! — mondta csendesen Lakatos és az asztalra ejtette a kártyát. A kezét nézte, amely már nyúlt is az új osztás után, már emelte az asztalról a cifrára pingált kemény kartonlapot. Két hete, hogy megjelent köztük a gangon ez a karvalyképű Köpfler. A Hirschék lakását foglalta el, akik a lányukhoz költöztek valahová fel északra, a hegyek közé. A házban senki se tudta, miből él, mit dolgozik az új lakó. Azt már az első napon észrevették, hogy gyárba nem jár, boltja, műhelye sincs, hisz akkor korán reggel menne el hazulról, szirénaszóra vagy boltnyitás idejére. Márpedig kilenc óra is jóval elmúlt már, amikor Köpfler kilépett a gang végén lakásából, kezében vékony pálcával, fején világosszürke kalappal, szájában kurta szivarral végigkopogott a folyosón és lesietett a lépcsőn. Az aszszonyok mesélték, hogy a piacról jövet látták benn a városban, egy kávéház ablaka mögött, amint egy asztalnál ülve széles kézmozdulatokkal magyarázott valakinek valamit. — Még egyet! — szólt rá Lakatos a kártyát sebes ujjal keverő karvalyképűre. — Árusítom, kérem, árusítom! Ügy bizony, az ilyen lapocska megért öt koronát, egy fillérrel sem kevesebbet! Tessék csak, tessék, szívesen adom! — gajdolta Köpfler és keze fáradhatatlanul gyiirta, gyömöszölte a lapokat. Lakatos markából koppanva esett ki az ötös, utána akart kapni, de á másik már besöpörte a többi pénzhez, ami ott puposodott egy rakásban az asztal közepén. Előtte feküdt a második kártya. Király kellene, fohászkodott magában, hét meg négy az tizenegy, annyival megüthetném a bankot. Hogy nyerjen. arra már gondolni sem mert. Múlt vasárnap is itt úszott el a heti bére, és Köpfler úgy zsebelte be a koronákat, ötösöket meg tízeseket — nagyobb bankjegyet a gyárban nem raktak a bérzacskóba — mintha a jussa volna. Mielőtt felvette volna a lapot, hátranézett az asszonyra. Irma hideglelősen figyelte őt, két karjával magához ölelte a gyerekeket — ott ültek mellette mind a hárman és bűvölten meredtek A pap az asztalra, a festett lapokra. Az asszony szája hangtalanul mozgott. Imádkozz, Irma, imádkozz, hogy király legyen, gondolta Lakatos, és fásult ujjal előbb egymásra rakta a két kártyát, aztán lassan, morzsolva előrefelé tolta az újat, az ismeretlent. folyosó öblében csend volt, mint a templomban, amikor a leemeli a kehelyról a takarót. A szomszédok szemükkel, szánakozó, bátorító tekintetükkel bűvölték a lapot, hogy olyan legyen, amilyen Lakatosnak kell. Pedig nem szerették ezt a zömök, barnaképű embert, aki mindig peckesen járt s csak foghegyről köszönt vissza annak, aki az útjába került. Azt sem kedvelték rajta, hogy eddig még sohasem kopott ki a munkából és azzal büszkélkedett, hogy a gyár talán meglehet igazgató nélkül, de magafajta mesterember nélkül sohasem. Egy hete, amikor először ült szemben egymással Köpfler és Lakatos, még kárörvendő szemmel lesték, hogyan hull ki a peckes szomszéd kezéből korona korona után, örömet is éreztek talán, amint egyre mélyebbre vésődtek arcán a ráncok. De aztán jöttek a hétköznapok és Lakatosné reggelenként sorra kilincselte a szomszédokat, elsírta, hogy nem maradt ezi f,'t uarasuk, mind elúszott a huszonegyesen és isten névéi, n egy kis lisztet, zsírt, sót, miegymást. Majd megadom, fogad .ozott, megígérte az emberem, hogy nem vesz többet kártyát a kezébe. — Lapot! — csattant a szó és Lakatos már nyúlt is az újabb kártyáért. Bejött az imént a király, tizenegyet tart a kezében, és ha most tízest kap, megvan a huszonegy, visszanyer mindent és talán még Irmának is megveheti a galambszín kendőt. Hétfőn megint tőlem fognak kunyerálni lisztet, gondolja özvegy Matusekné és elbiggyeszti az ajkát. Minek is játszik az ilyen bugris, teszi még hozzá magában, az én uram bezzeg elbánt volna ezzel a szenzállal. A székeken, zsámolyokon fészkelődnek az emberek. Lakatos még mindig összerakva tartja a három kártyát, mintha az ő türelmüket tenné próbára. Novák, a szabó már oda is hajlik, hogy jobban lássa, de Lakatos egy intéssel visszaparancsolja. Most mozdul az ujja és lassan, leírhatatlanul lassan csúsztatja elő a lapot a többi háta mögül. Piros szívek bukkannak elő a szélén — számozott lap, ujjong fel magában, és lesi, milyen szám rejtőzik a közepén. — Huszonegy! — robban ki belőle a szó és maga elé dobja a lapokat. Az asszonyt nézi — Irma arca pirosán ég, szeme csupa csodálat és elismerés. — Annyi van nekem is, — hallja a károgó hangot, — egy ász meg egy tizes. A bankár nyer! Pénzcsörgés, az előbb még eleven arcok megdermednek, megkövülnek, aztán elvesznek valahová és nem marad más, csak Irma szeme. Az asszony éhséget irtózó, rémült és üres tekintete. Tóth Tibor 7 Á F Á N KÖZM ON Ha elepednél is a szomjúságtól — akkor se igyál a rabló kútjából. Bármennyire nagy szükséged is van a segítségre — ne keresd azt az ördögnél. A hideg teát és a hideg rizst még valahogy elviseli az ember, de a hideg tekintet s a hideg szó elviselhetetlen. Ne vedd komolyan, amikor a macska megsiratja az egeret. Az ezermérföldes út is csak egy lépéssel kezdődik. Rossz mester keze között még nem született tökéletes váza. Rá akarsz jönrii valami nagy igazságra? Kezdd az ábécénél! Az első pohárnál az ember issza a bort, a másodiknál a bor issza a bort s a harmadiknál a bor issza meg az embert. Legyezővel nem kergetheted szét a fellegeket. 7
